TRACTATUS

ominosus

Miután kimerítő alapossággal megválaszoltunk minden kérdést, amely egyáltalán megfogalmazható, nincs más dolgunk, mint  etűdünk végére odabiggyeszteni a da capo-t és visszatérni oda, ahol az élet bölcsője ered, a köznapokba.

Már kérem is az elnézésedet, Kedves Olvasó, ha valamely balszerencsés véletlen folytán egy percre is azt a reményt ébresztettem volna benned, hogy megjött az eszem, fogok egy kampót, egy kötelet és megmurdelem magam, erről szó nincs.

Mindössze kénytelen voltam belátni, hogy memóriám csökevényes mivoltából fakadóan, még ha elfogadnám is a lélekvándorlás gondolatát vagy a platóni visszaemlékezés tanát, olyan különleges lehetőség birtokában vagyok itt és most, amikor veled beszélgetek, hogy eldobni magamtól e kiváltságot, e kegyelmet balgaság volna a részemről.

A nyuvasztás elmarad.

Berendezkedem a téli napokra, a sóhajoktól csöndes estékre, a semmitmondó levelekre, olyanok küldik, akik jolly jokerként tartogatnak valamely aktuális dugás helyett, egyébként fölösleges, aktuális partner mindig akad, vagyis beutalhatnak a Jordánban áztatni hófehér habtestemet, de ők pánikszerűen megeresztenek még egy utolsó, szívdöglesztő üzenetet, holott tudják, hogy én vagyok, akire sohanapján, ha sor kerül, nem értem, miért nem engednek el, mint szalmaszálat és vadásznak helyettem Titanicra, hiszen tudjuk, méltóságunkon aluli az őszinteség.

Uraim, mindkettőnk nevében, adieu. Ég veled, és veled is, kedves, kérem, menjenek filozofálni. A ma este elmarad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.