A 2014. év júniusának első napján NonChalant kezébe vette a kristálygolyót:
"Isten Önökkel, Uraim!" - szólt,

és távozott.

tag-felhő 2010

Ez itt az év utolsó óráinak egy morzsája. Nem találom a boldogtalanság, a magány, az öngyilkosság, a szomorúság tag-jeit. Zenéből háromszor annyi van, mint vizualitásból, ez utóbbi  sokszorosa a filozófiának, míg gondolatébresztő bejegyzésekkel Dunát rekeszthetek. Szex sehol. Nyilván nyilvánosan hogy nincs, azért én megkockáztatom, hogy ez így marhaság, ez így még arra sem jó, hogy összegezzem az elmúlt nap hangulatát,  egyszóval tag-elni kezdek, mielőtt rámvirrad az újabb év, mielőtt mindent elfelejtek.

abszurd (202) abszurdisztán (62) ajánló (106) alkohol (59) állás (123) állás keresés (67) állat (217) állatok (83) álmok (194) álom (95) anime (81) autó (200) baba (140) baba mama (66) barátság (210) blog (534) boldogság (72) budapest (208) buli (104) bulvár (90) csajok (81) család (185) design (105) diéta (69) divat (118) edzés (55) egészség (240) egészséges életmód (80) egyetem (91) élet (791) életem (454) életem nem mindennapjai (178) életérzés (311) életképek (115) életmód (654) életünk (153) élet gondolatébresztő közélet kritika megmondás tudomány vélemény (139) élménybeszámolók (120) élmények (87) én (805) énblog (729) érdekes (129) érdekesség (354) érdekességek (51) erotika (108) érzések (281) étel (52) férfi (63) film (328) filozófia (120) foci (121) fogyókúra (52) fotó (384) fotoblog (103) fotóblog (73) fotózás (56) gasztró (130) gasztro (58) gasztronómia (110) gazdaság (96) gondolat (58) gondolatébresztő (424) gondolatok (490) gyerek (169) hírek (156) hobbi (209) hülyeség (66) humor (308) így látom én (231) informatika (102) ingyen (63) internet (354) írás (150) irodalom (214) iskola (70) játék (219) képek (140) koncert (69) könyv (136) környezetvédelem (60) közélet (385) közlekedés (110) kritika (321) külföld (94) kult (186) kultúra (355) kutya (58) magyar (65) magyarország (150) marketing (119) média (280) megmondás (449) minden (55) mindennapok (195) mozi (94) munka (132) művészet (173) napló (186) nő (136) oktatás (69) online (77) online marketing (58) önmegvalósítás (103) őszinte (329) pc (57) pénz (125) poén (91) politika (497) recept (65) reklám (113) rock (63) rólam (60) sex (54) sorozat (62) sport (273) számítástechnika (82) szerelem (293) szex (314) színház (54) szórakozás (420) társadalom (127) tech (205) tudomány (166) turizmus (107) utazás (305) üzlet (110) vallás (69) város (73) vélemény (497) vers (137) versek (61) vicc (69) vicces (100) videó (230) világ (51) web (66) web2.0 (55) zene (603) zeneajánló (62) ¤barátság¤ (70) ¤rólam¤ (111) ×teenagers× (112

VÉGNAPOK

Amiért megszületett ez a blog, betöltötte a feladatát. Köszönöm, hogy Veled lehettem, kívánok idegen, szebb és jobb beszélgetést.

Őszinte tisztelettel:

Alétheia

BAZÁR


A bolt üres.
Nincs, aki mézes puszedlit, kosarat adjon.
Akik szerettek, itt vannak mind.

Itt kell tüsténkedniük,
Elütni egy-egy tréfával ami még hátravan.

Nekem ne küldjél papot.

A legrosszabb akkor vagyok,
Ha papok fogják a kezem.

Engedd, hogy vétkezzem
Magam a magam módján
És ha már vétkezem, ne bánjak semmit.

Végül is nincs más életem.

HAGYMÁZ

Ádám
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez?
Lucifer
A haldokló hagymázos őrülése.

Megkésve, mégis örömmel olvasom, amit írtál, és ha valamitől, attól aztán egy percig sem félek, hogy ne akadna kettőnk között olyan, amiben ne térnének el a gondolatok.

Itt van máris az "élni érdemes vagy nem érdemes" dolog.

Egy, van. Adott vagy tény. Ahogyan nem kérdezem, érdemes-e a napnak vagy éppen a mi tüneményes bolygónknak a pályáján keringenie, ez is csak létforma, csupa ismeretlennel, csupa nagybetűs "mással" tele, és mert értelemmel, érzéssel bírunk - az ingereknek számunkra egész tengere !

Van abban valami, ahogyan célokat tételezünk. Vannak meggyőződéseink, hittételeink, nem vallásosak okvetlenül, amelyekért szívesen meghalunk, nem áldozat az, hanem a létezésnek egy új, kevésbé látványos módja, az egyetlen számunkra kívánatosnak tűnő alkalom, hogy megőrizzünk valamit az identitásunkból, legalábbis a pillanat behatásának a fényében.

Ilyenkor óhatatlanul egymásnak feszülnek az izmok, az értékek. Kísértetek és boszorkák árasztják el a szellemet és mindez csak színesebbé, izgalmasabbá teszi a földet. Szó nincs arról, hogy megvetendőbb volna az, ahogyan a pók behálózza az áldozatát, mint tegyük fel, a hős veti magát az oroszlán elé. Mindkettő lényének, lényegének szellemében cselekszik, mindkettő annak a rendnek a pillére, amely egyfajta derűvel, ha nem is értelemmel kecsegteti az utazót.

Hosszú, gyönyörű évek távlatából, bevallom, a bűnbak kereső, az ujjal mutogató attitűdöt kerültem, untam kegyetlenül. És bár a szép új világ varázsa tetszetős, mégis fel kell tennem a kérdést: vajon ha tudván tudnánk, hogy a holnap semmivel nem különb a mánál, akkor már nem is kellene?

Amikor haragszom, gyűlölök, szeretek vagy tévedek - csodákat látok. Csodák közt élek és éltem mindenkor, így van ez, amióta az eszemet tudom - ezért is nem vezekelek. Az élet fájdalommal és szépséggel teljes, kudarcokkal és örömmel igaz.

Akadnak persze szentek, én magam egyet se láttam, akik mindig és kizárólag, ők legalábbis így vélik, jót tesznek. Nem is értem, miféle tévedésből jöttek hozzánk, elveszett lelkekhez, ha egyszer szentségük arra kényszeríti őket, hogy megvetéssel, kiátkozással sújtsanak, amiért nem vagyok tökéletes.

Vajon tudhatunk-e bármit istenek útjáról, ha van? Vajon örömét leli-e Isten abban a fenenagy jóságban, amely nem elégszik meg önnön diadalával, de búcsúzóul még az örök kárhozatalt is biztosítani akarja annak, aki védtelen?

Egyébként igazad lehet, mint bármikor: Ez is a világhoz tartozik, mint ez az én konokságom, és jó, hogyha van, aki él és élni hagy.

 

ELHERDÁLT PORTÉKÁK

cenzúrált változat

A házasságok nem az égben köttetnek. Hogy megőrizzük, ha egyáltalán volt, a szeretetet, a poklokat is meg kell járjuk, anélkül, hogy ez áldozat volna, anélkül, hogy ez önkínzásnak vagy magamutogatásnak bizonyulna.

Majd világra hozunk egy gyermeket. Megfőzünk, mosunk, dolgozunk, úgy, ahogyan épeszű ember mos, főz, teszi a dolgát, míg végül tulajdonának tekintvén a házon osztozót, mint rabszolgát, felkínálja őt a jött-mentnek: "Lemondok rólad!", mint barmot, úgy ad és vesz, úgy herdál, úgy  tékozol embert, mint oktalan állatot.

EMLÉKEK


A gyors beavatkozás, a kapaszkodók a fürdőszoba falán, a rengeteg pénz, hogy gördülékenyen menjen a műtét - elmúlt a nyár.

Igaz, számoltam a lehetőséggel, hogy keréken végzem, néha álmodozásnak is átadtam magam, a kaméliás hölgy, a szánalmat ébresztő öregasszony, de nem vidám.

Először a fájdalom. Hogy a végtagok még hónapok múltán is képesek úgy viselkedni, mint ha részem volnának és hol viszkető, hol zsibbadó érzést közvetíteni az idegrendszer felé, tudtam. A fájdalom mégis meglepett.

Az öltözködés, márpedig egy nő a legkevésbé sem tűri meg mások jelenlétét a legféltettebb titok, a szépítkezés és az öltözködés ideje alatt, elviselhetetlen, hogy minden araszolás, minden erőn felüli próbálkozás, hogy mire rajtaütésszerűen beköszönt a reggel, kisimult arccal, csillogó szemekkel mosolyogjak szeretteimre, a fájdalom olyan mélységeit szakítja fel, amely után néma, gyötrelmes percek telnek el mire visszatér az eszmélet - erről egyetlen könyv sem írt.

Élek. Így is csodálatos. Közelről érzem, ahogy susognak a lombok, ha elhullajtják a koronájukat, közel kerülnek hozzám, mint minden, ami enyészet, körforgás, kedvemre való -  jó volna áldott, termékeny föld lenni fiatal, gyönyörű fák alatt!

MEGKÉSETT INKVIZÍCIÓ

Nincs ez így rendjén. Ezer máglya után is vallom, az ember nem azáltal és annak okáért morális lény, mert erkölcsi fantomokkal bástyázza körül vérszomjas természetét, hanem mert, ki tudja milyen megfontolásból, talán csak kedvtelésből, talán mert megelégelte a létezést, előfordul, hogy mégsem öl. Különösen, ha farkasvér csörgedezik az ereiben.

Van, aki azt állítja, a farkas éppúgy képes átharapni ellenfele torkát, mint felebarátaim, mégoly szánalmasan kínálkozzék is fel a fegyvertelen, én mindenesetre másképp vagyok ezzel. Míg történeteimben a különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal elkövetett filantrópia eseteiről számolok be, többnyire egyes szám első személynek tulajdonítván a gazságokat, a förtelmek javarészt az írói képzeletnek vagy a mesemondó rettegés utáni vágyának tudhatók be, amit a kevésbé edzett olvasó akaratlanul is készpénznek vesz.

A köznapokban másképp van ez. Nekem például már jóideje nem kívánatos az embervér. Tudom, Helénát Trója minden asszonya megvetette, hitvese oldalán álomtalanul nyögött az éjszaka, s hogy ott kísértett, ott dübörgött homlokán az emlékezés, megannyi szív szorult marokba tehetetlenül és tétlenül.

Vagy volna valami Heléna büszkeségében, ami a követ hajító kéznek megálljt parancsolhatott?

Nem áltatom magam. Van, aki bosszúra éhes. Van, aki poklokat idéz és nem éhségből, de gyűlöletből öl.

Mit mondhatnék? Vagy megölsz, mert őszinte volnék veled?
 

HÉT ÉV

Minden hetedik évben, májusban, megújul a test, minden sejt, minden szövet, kivéve persze a génállományt, amelyet magunkban hordozunk a fogamzás percétől kezdve és amely éppoly ismeretlen előttünk, mint az a bizonyos végzet vagy sors, amely egykor a szabadakarat predesztinációba torkolló vitáját útjának indította.

Jól van ez így. Hogy betöltvén az évek szép kerek számát sorvadásnak indul a test, na és a lélek - mit is mondhatnék! Elbizonytalanodik, kétségek gyötrik, amint a színeken tűnődve száll az est, sutba dobván illem és jómodor tanácsait, bakfisként szökell a szertelenség ösvényein, míg a kilendült inga nyugvópontra ér és megöregszünk.

Nem látni rajtam az idő vasfogát. Bensőséges, személyes viszonyban állok öregségemmel és gyanítom, így van ez mással is. Mikor láttál embert hivalkodni azzal, hogy, bölcsesség ide vagy oda, ezt még csak el sem fuserálta, egyszerűen csak nem érti, egyre kevésbé fogja fel, de már azt se bánja, az is csak átmenet, az izomtónusok gyöngülése, az adrenalin-hiány, amint merev görcsbe szorítja a gyomrot, a végtagot, bénulással fenyegeti az izmokat, elhülyüléssel a szellemet, leépüléssel mindazt, amire egykor oly nagyra voltunk, az erkölcsöket, ma már törpe, mulatságos, egyben gonosz manó, akitől, ha tehetném, az emberiséget megszabadítanám.

Csakhogy nem kíváncsi erre a kutya sem. Az is csak mordul egyet, megvakarja a fültövét, szunyókál tovább. Ahogy az öregkor is egyre szendereg. Látott mindent és nem látott semmit. Nincs mit látnia. Behunyt szemekkel más világokat lát - más vadászmezőkön szendereg.

HAMVAZÓSZERDA

Itt kezdődik - itt ér véget a lecke. Átkozott-áldottak tudománya.

Megfőztem. Ki tudja, hanyadszor. Ki tudná felidézni, mit, kinek, miért.

Az ember éhes állat. Ezúttal azonban nem erről írok, hanem arról a legförtelmesebb, legszégyenteljesebb bűnről, ami egyáltalán megtörténhet, a hithez fűződő gyötredelmes viszonyról, arról, ahogyan természetünktől, itt- és jelenvalóságunktól elfordulunk.

Emlékeim szerint jómagam ateisták, félateisták, no meg a szokásos képmutatók körében nőttem fel. Akkoriban a hitüket tagadták meg az emberek, ma a hitetlenségüket palástolják.

Hogy a fenébe ne röstellenék! Itt, Európa szívében, ahol a franciák és a lengyelek után magunk is ott sorakozunk a dísz-katolikusok szövetségében és Istvánt azzal fenyegetjük a történelem könyvek oldalain, hogy ha nem vette volna fel a keresztséget, tán még igaz magyar se volna, itt, a Kárpátok alatt, oly fényűzés az Atya és a Szentháromság elutasítása, történjék az mégoly udvarias formában is, hogy azt becsületes szemforgatónak néznie szörnyűség, tereh.

Különösen, mert a kételkedő még csak nem is zsidó vagy muzulmán, nem visel szárit, nem jár gyülibe, nem ismeri az arianizmust és a szombatisták kitartása zavarba ejti!

Hát mondják meg, miféle ember az ilyen! Hol nevelkedett! Vagy a dzsungelből jött elő, hogy nem tudja, minden erkölcsök alfája és ómegája a hit?

Pedig erről van szó. Ez az, ami annyi év keserves kín után annyira elkedvetlenít. Hogy fél évszázadon át próbáltam a közelébe férkőzni, tizenévesen Zagorszkba szöktem, volt, hogy meggyőződéssel vallottam, hivatásom szerint papnő volnék, tanulmányoztam a Kabbalát és, szégyen ide, szégyen oda, valahányszor a szeretteim veszélyben vannak, úgy imádkozom a Minden Istenekhez, ahogyan a legbuzgóbb templomba járó se imádkozik, aztán tessék, itt állok vallástalanul, mint az ujjam, egyszál magamban a rögeszmével, hogy az egész hiszekegy túl kényelmes eszköz a civilizált emberiség kezében ahhoz, hogy féken és gúzsban tartsa az emberiséget, anélkül, hogy a felelősség tudata megformálódna bármely egyedben - és elönt a düh.

Mert mutass csak egyetlen okot, amiért okvetlenül és kétséget kizáróan fel kellene tételeznünk valamely magasabbrendű eszme vagy szellem létezését!

Önnön félelmeink, reményeink és a gyermeteg igazságérzeten túl, a megszokás, a hagyomány fenyegető erején túl van-e bármi, ami indokolttá tenné, hogy visszavezessünk egy történést Valakire, akinek személyes érdekeltsége volna abban, hogy ez a mindenség ilyen vagy olyan formában változzon, módosuljon?

Én bizony egyet sem látok. Még erkölcsöt sem, nem hogy szerető teremtést! Ami persze nem zárja ki, hogy időről időre meg ne foganna bennem, amit magától értetődő módon nem rekesztek ki az eshetőségek sokaságából, hogy mégis van és amilyen, végül leveri majd - nem rajtam, de hetedíziglen a konokságomat.

Ami persze babonaság. Tegyük is félre! Nézzük és lássuk a világot olyannak, amilyennek feltárul nekünk.

Évezredek förtelme, vér, erőszak, kíméletlen harc, hogy élelmet, hajlékot, utódot biztosítsunk, majd rögvest a kielégülést követően az ige, a szeretet, de csakis az öldöklés után.

Tegyük fel, csak egy röpke pillanatra, hogy éppoly állatias minden indíttatásunk, mint egykor, ama legelső kőbalta feltalálásakor. Nyilvánvaló, hogy önmagunkra kiváltságosként kell tekintenünk, kegyetlenségünket meg kell szentelnünk az értelem erejével, ideológiát teremtvén és a szeretet köntösébe öltöztetvén a természetet és a másik embert, mint áldozatot.

Attól azonban, hogy mesterfokra fejlesztettük a művészet, az érzelgés és a józan ész birtokában a képmutatást, a tények ott sorakoznak rendületlenül, eszük ágában nincs megfutamodni, nekünk pedig eszünk ágában nincs odaadni az utolsó falatot az éhezőnek, nem mondunk le arról a barlangról, amelyben lakunk, hogy hajléktalanokat és öregeket fogadjunk be, noha tudjuk, egy nap magunk is rászorulunk majd a mások könyörületességére, már ha könyörületesség az és nem jól átgondolt önérdek és előrelátás.

Annyi maszlagot hallottam, olvastam jóról, szépről, igazról! Annyi imát és ömlengést a szeretetről! Majd előrukkolt a démoni érdekmentesség és a válasz az volt: "Igen!", de mire háromig számoltam, híre-hamva nem volt a jótékonykodónak.

Nem vagyok bosszúálló. Ha nem vagyok éhes, nem ölök. Ha bántanak, düh és gyűlölet tombol bennem. Minél telhetetlenebb, annál aljasabb. Csakhogy, ezt mások mondják, valamiféle erkölcsi parancsolat szellemében nem gyűlölhetek! Lesütött pillákkal megbocsátást kell prédikálnom, holott megbocsátás nincs!

Most bizonyára szörnyetegnek vélsz. Nem lep meg. Pedig semmi mást nem teszek, csak megfogalmazom, amit te nem.

Igaz, könnyebb alamizsnát adni a koldusnak, mint megkockáztatni, hogy összemérjük vele erőnket. Kifizetődőbb adakozóként a kiszolgáltak és a kiszolgáltatottak körébe száműzni ellenfelünket, tisztességre hivatkozván a lázadás eszközétől is megfosztani a nyomorultat, mintsem  arcába vágni a nyilvánvalót: azért jótékonykodunk veled, hogy maradj is így és légy hálás, amiért lehetsz!

Elképzelem, amint Magyarország összes munkanélkülije beözönlik a közvetítő központokba, mondván, elég, ha a közvetítő irodák és hivatalok állásait osztják fel közöttük, ha már úgymond az ő érdekeiket szolgálják!

Vagy a hajléktalanokat, amint valamennyi alapítvány és intézmény nem bevételét, csak státuszait töltik be!

De hiszen akkor már nincs is szükségünk adományra! Mint ahogyan egyébként sincs! Se közvetítőkre és közvetítők közvetítőire, se ellenőrökre és ellenőrök ellenőreire, se behajtókra és behajtók behajtóira!

Kész anarchia, mondja az, aki a mindenkori rend elszánt védelmezője, és joggal. Ennek a lavinának ugyanis se vége, se hossza. Innen már csak egyetlen paraszthajszál választja el a Jóistent, hogy tudni illik, ha van, ha nincs, nincs ember fia, aki hivatott volna eldönteni ezt a kérdést, nem beszélve arról, miféle erkölcsök szerint ítéli meg a teremtményeit, ha van, köztük azokat, akik az Írás szellemében másik orcájuk helyett az öklüket fordítják a bántalmazó felé vagy egyenesen prédának és nem felebarátnak nevezik az áldozatot.

Vasárnap nem fordítom se arcomat, se öklömet a bántalmazó felé. Fejem fölött fedél, a konyhában sül a hal, itt nincsenek se proletárok, se kegyelmesék.

SZABADSÁG, KÍVÁNCSISÁG

Mindig is vesszőparipám volt a szabadelvűség. Szándékosan nem használom a liberalizmus szót, manapság túl sok mellékzönge árnyékolja a fogalom jelentését, azt akarom, és már csak maradok a magam ósdi akaratánál, azt akarom, hogy vegyük komolyan a gyermeki lélek mindenre-mindenkire kiterjedő ösztönös, végsőkig odaadó figyelmét.

Nem szeretem az erkölcsöt ostorozni. Nem szívesen folyamodom a bűntudat, vállásos vagy világi, kártékony hatásának a felhánytorgatásához. Engem sikerült meggyőzni. Valamit valamiért - így talán gyilkolni nem, ha mégis, hát védjeggyel, magasztosnak ítélt morális-moralizáló célok érdekében fogunk.

Mintha a bennünket emésztő gondok és bajok megkerülésének - ha ugyan menekülnünk kellene előlük! - forrását a tilalomfák erdejében vélnénk felfedezni! Mintha nem tudnánk, hogy a bűntudat a kíváncsiságnak is megálljt parancsol!

Miért hal el a korai életkor egyetemlegességre törekvő indulata? Honnan a beszűkült , kérdezni nem akaró, nem tudó felnőtt? Miként uralkodik el a kíváncsiságon a 'comme il faut'? A válasz a félelem, amely megbénítja az elmét, az idegeket, a szívet, az izmokat, a fájdalomtól, a kudarctól, a kitaszítástól való félelem.

A félelemnek számos forrását ismerem. Itt van a fájdalom, a fennmaradás jelrendszerének nélkülözhetetlen, intő példája. Együtt jár vele az öröm, a jóérzés, ahogyan gyakran nevezzük, a boldogság akarása. Magát az életet sugallja, szorgalmazza, s a fájdalomnak e természetes, zsigereinkből táplálkozó megnyilatkozása felől nincs bennem semmi aggódom.

Összetettebb és alantasabb (?) a másik, a közvetett, az 'emberinek, nagyon is emberinek' kikiáltott 'dolog': a bűn, az erkölcsi rosszat elő- és utókísér(t)ő rettegés.

Ha abból indulok ki, hogy többnyire társas lények, kivételes esetben 'istenek, szörnyek vagy filozófusok' vagyunk, ha hozzáteszem, hogy a bűn-érzet egy adott kollektíva erkölcsi tudatformájának megnyilatkozása itt és most, akkor könnyed nemtörődömséggel nevezhetem a gátlások, tabuk és tilalmak összességét a társasság éppoly nélkülözhetetlen velejárójának, mint a természetes túlélést segítő fizikai fájdalmat.

Ugyanakkor, mivel a morál határt szab nem csak a kéznek, a szemnek, de a gondolatnak és az akaratnak is, közvetve a végességen túlmutatót, a kíváncsiságot akadályozza meg abban, hogy játsszon, kísérletezzen, ismerkedjen az ismerőssel és az ismeretlennel.

A racionalitás egykor szerepet játszik majd abban, hogy az erkölcsi törvények megszegését tényként, történésként értelmezzük, anélkül, hogy a megbélyegzés, a kiátkozás fenyegetné azt, aki kérdezni mer vagy akar. Az erkölcs egykor maga is előmozdítója lesz majd a természetes kíváncsiságnak, amely nélkül valószínűleg nem lennénk több, mint jóllakott barom.

Ami azonban a jelent illeti, talán nem túlzok, ha azt mondom, hellyel-közzel kiábrándító. Gyakori jelenség a 'Ne tedd!', 'Ne akard!', 'Ne kérdezd!' intelem, na meg az örök hivatkozás arra, amit 'szokás' és 'illik', amit a közösség 'elfogad' és amit egyáltalán és ezáltal 'szabad' - vagy kíváncsinak lenni, és ezt persze egyetlen erkölcs sem deklarálja, nem is annyira 'comme il faut' és nem is annyira szabad?

MI JUT RÓLA ESZEDBE

" Nem vagyok különösebben tehetséges, csak szenvedélyesen kíváncsi."
Einstein

Tökéletes szellemi mélyponton ér el a gondolat. A szenvedély teljes hiánya, az önelégült közöny az értelmet is megölni látszik. Végül úgy döntök, ha a kíváncsiság nem elég, hogy írjak, írok mást: nem azt, amit gondolok, nem gondolok semmit, hanem azt, ami az eszembe jut.

Indulatok! Mert mi más is jutna eszembe, mint a szerénység, a derű, meg persze mindennek az ellentettje, a hiúság, az én- és önközpontúság, az európéer kivagyiság, a zsidó-keresztény kultúrkör által kötelezővé tett álszerénység, a képmutatás mind, amerre a szem ellát - pedig hát szánalmas dolog ez a(z ál)szerénység!

Ha nem ő mondaná, már vissza is utalnám kedvenc adomámhoz: Kohn irul-pirulva szabadkozik amint a mennybe magasztalják, mire Grün odaszól: 'Nem vagy te olyan nagy, hogy ennyire kicsi legyél!'

Meg persze más is az eszembe jut. De mennyire, hogy megbolygatja az emlékeimet! A férfi, aki messze, ahol a madár se jár, arról álmodott, hogy álmodott, hogy álomtalanul éljen, ne éljen, csak szuszogjon, mocorogjon, ahogyan szokás, anélkül, hogy a szív megdobbanna, a lélek megrezdülne, hát még, hogy megrendülne!

Neki elhittem, ha mesélt, a szavak mágiáját. Igaznak véltem, hogy közöm van ehhez az emberiséghez (hisz ember vagy, ne vesd meg), és ha nem is a kíváncsiság, de a vágy, hogy találkozzam élővel és holttal, elmondjam egynek és mindenkinek, mert egynek mégsem, hogy élek és ezzel más is így van - valóság volt nekem.

Vagyis hát kíváncsiság. Mi más, mint ösztön, akarat, hogy kitörjünk a várból, amelyet magunk emeltünk, szerelmünk gyermek-énjét falaztuk ebbe az erődítménybe, hogy érezzük, belélegezzük a másikat, az ismeretlent.

Akkor pedig igaza van Einsteinnek. Egyébként sem kerül semmibe elhinni a bizonytalant: bizonnyal százszorta kíváncsibb volt nálunk, cseppet sem kíváncsi nemzedéknél, ha vénségére oly szívesen osztotta meg velünk a gondolatait.

Hirtelen, unokázás és tapétázás között, ennyi jut eszembe. Meg egy  link:

http://www.kutatokejszakaja.hu/2010/

SZEMENSZEDETT HAZUGSÁG

Láng Júlia vagyok. 1957. május 18-án születtem Budapesten, egy háromgyermekes sváb-zsidó család legifjabb sarjaként, apám és anyám kedvence, a széplelkű, az elkényeztetett.

Három évesen a Szovjetúnióba költöztem a szüleimmel. Mivel nem tudtam megbocsátani, hogy elszakítottak az otthonomtól, némaságba fordultam, behúzódtam az óvoda babaházába, énekeltem és meséltem képzelt barátaimnak, míg végtére hazahoztak, ahol nagyanyám gondjaira bízva rövid időn belül beláttam, Moszkva nem is olyan rettenetes, és amint lehetett, követtem testvéreim példáját és megszakításokkal, de zökkenőmentesen folytattam odakint az életemet.

Úttörő nem voltam. Pionír nem lehettem, egy külföldi soha nem megbízható. Elmaradt a KISZ és a KOMSZOMOL, ha mond ez bármit, és ezzel minden, ami párt és politika.

Kétlakiként nevelkedtem. Kettős tudattal lélegeztem és lélegzem ma is, barátokkal és társakkal ott, egy fogadott nővérrel itt, őt levélből ismertem, később megtudtam, ragaszkodása oly mély és őszinte volt, hogy felcseperedvén nem nyugodott bele a távolságba, egy sikertelen házasság és némi elektrosokk után öngyilkos lett.

Én magam a jég hátán is megéltem. Szemrebbenés nélkül hazudtam, esküdöztem, hogy nemcsak síelni, de korcsolyázni, hímezni, faragni, énekelni, táncolni és verselni is tudok, széltében-hosszában meséltem, hogy anyámnak ezüst és arany ruhái vannak és csak a szerénysége nem engedi, hogy kérkedjen a kincseivel, ráadásul tündér és varázsló, aki, ha bántanak, bűbájjal és boszorkánysággal áll bosszút ellenségeimen.

Anyám filozófiát tanított. Apám negyven éves koráig grafikus munkával, később programozóként kereste a kenyeret.

Egyszer lopásra adtam a fejem. Épp csak egy krétát csentem el az iskolából, hogy rajzolhassak az aszfaltra, de mert nem bírtam aludni, a lelkiismeret furdalását már akkor sem viseltem, bevallottam mindent és vezekeltem.

A hosszú évek után egy igaz baráttal zárult az egyenleg. Őt tizenhat évesen láttam utoljára, akkor felvettek az egyetemre és én visszavándoroltam Dubnából ide, a Gellért-hegyre.

Csúf, magányos időszak következett, rengeteg megpróbáltatással, ismerőssel és kudarccal, míg 1974-ben otthagytam az egyetemet és Pusztaottlakára mentem képesítés nélkül tanítani.

Okítottam kémiát, matematikát, történelmet, fizikát – vajmi kevés sikerrel. Első szakfelügyelőm nemcsak megszégyenített, de azt is megjövendölte, hogy sosem lesz belőlem tanár.

Ugyanabban az évben, szüleim tudta nélkül, attól való félelmemben, hogy moszkovitaként beprotezsálnak, teljes titokban felvételiztem a filozófia fakultásra, és mert itt találkoztak a világ bogarasai és élhetetlenjei, a választás helyesnek bizonyult.

Közben megöregedtem. Háromszor voltam férjnél, háromszor váltam, két évet éltem békességben és szeretetben első férjem, egy szír palesztin férfi oldalán Damaszkuszban, bejártam jó néhány országot, majd orvosaim sugallatára, akiknek köszönhetően azt hittem, nem lehet gyermekem, feladtam mindent és csak a munkámnak és a tanulásnak éltem, míg arra nem ébredtem: állapotos vagyok.

Mindhárom gyermekem a természet csodájaként látott napvilágot. Mindhárman tökéletesnek, nagyszerűnek születtek és mindhárman ma is remek emberek.

A házasságaimat kevesebb áldás kísérte. Indulatos voltam, féltékeny, bolond, felrúgtam minden játékszabályt. Legutóbb kislányom apja térített észhez, amikor azt mondta, szeret, majd elhagyott, saját bevallása szerint, mert nem bírta mellettem a szenvedést.

Maradtam én. Önakaratomból és öntörvényűen.

Ahogy most visszanézek, kedvem volna megkockáztatni: vénségemre, végtére is, megtaláltam a bölcsek kövét.

CAMERA OBSCURA

Ezt is megértem. A vég, a kifejlett példány, az érett hering. Tányérról bámul fölfelé.

Szép rendetlenségbe köti mind együvé vadját az éj , az iratokat és a formulát: költő, lopj, csak rajt’ ne kapjanak!

A távoli házat camera obscurán át nézem. Furcsa szerzet, ha távolabb viszem a szemtől, fekete-fehér ablakokba tömöríti szépséges virágait a látóideg.

Este megszűnik szín, varázs. A szív zörög, az alkotó kávét darál.

Miért hisszük, ami pazar egyszerűségében a föld mélyéből dübörög? Miért reméljük, hogy van illuzió, az, amit a játékos árul?

A csoda együgyűség. Az együgyűség balgaság. A balgák boldogok.

KÍSÉRTETEK

PARAINESIS

feljegyzés

Azt nem hinném, hogy Nietzsche szimpatizálna velem. Reménytelen romantikusnak, megkeseredett szociopatának, cinikus munkásnak ítélne Philosophia vénülő seregében.

Menthetetlen őrült, zavarodott nemzedék kevert identitású gyermekének szépelgő álmai, hiúságom, csökönyös szeretni-képtelenségem nem az emelkedett, az előkelők kiváltsága, hanem a tragédia vagyis a köznapok.

Már régóta tudom, nincs könnyedebb, illanóbb, törékenységében megejtőbb, mint éppen, amit ma élünk.

Én nem szeretem a tömeg emberét. Nem érzek szánalmat, megvetést, pusztán csak elbűvöl, csodálkozásra késztet a nyomorúságnak az a tengere, amelyben szalmaszálként sodródva erőn felül küzd valamiért, amit a bölcs elutasítani kényszerül, a boldogságért.

Van valami ebben a borjú-szerű boldogság-akarásban. Bárgyúnak bárgyú, de jóllakott. Az éhező tisztelettel nézi ellenfelét.

Irígység? Lemondás? Menekülés? Legyen zenés az összeomlás! Legyen fenséges, disszonanciával átszőtt a harmónia!

Előbb-utóbb a féreg is megtanulja megbecsülni eszme-önmagát. Legyen az káprázat, illúzió, bűnösnek mondott vagy színtiszta erény, egy idő után már nem döbbent vissza értelem.

Vagyok. Van. Ha szeretem, ha nem, ha jónak vagy rossznak mondjad is, ha fáj, ha kéjjel tölt el, vagy ha undor vagy gyűlölet kísér, jelentősége semmi.

Látom. Részének vagy tőle idegennek vélem magam.

Énemnek kiterjesztése, világom, én magam – vagyok a tény és állítás, és mert ez minden, egyetlen világ, nyilvánvaló, hogy nincs értelme olyan kérdés alakú előítéleteknek, mint mondjuk, "Mi lenne, ha...?", "Léteznék-e jobb...?", "Van-e tökéletesebb...?"

Egyetlen út-szó marad csak, hogy van.

Azt hiszem, minden áltatás.

A NAPLOPÓ

Itt van még, amit kétségbeesésnek hívunk. Odakint fürkésző, lüktető foszlány, idebent andalító, édes muzsika. Duruzsol a lélek-óriás.

Hogy gyűlölöm  a Mihaszna Vigasztalót! A Jóembert, meg akik velünk tartanak!

Mondják, legyen bennem emelkedettség, erény. Miről beszélünk? Nem látják, hogy csak mutatvány? A meghunyászkodni kész szellem önsajnálkozása? A Szent és a Mártír vagy közkedveltebb nevén a Förtelmes Alak?

Éjjel begubózik a házak közé. Nappal a képembe mászik azzal az émelyítő malasztjával, nem malaszt, maszlag az, és papol, papol, miközben múlik a semmi, jól hallották, a semmi, Uraim!

Én nem tudom, vagyok-e egyáltalán. Néha eltöprengek a  paradoxonon: azt hiszem, gondolkodom, tehát vagyok, aztán meg azt, hogy úgy vélem, gondolkodom, vagy inkább azt, hogy valami, ami úgy véli, egyfajta illúzió és úgy véli, gondolkodom, egyszer csak előáll azzal, hogy mindez én vagyok és képzeleg, míg meg nem születik a konklúzió, tudni illik, hogy én gondolkodom .

Ki az az egy? Ki az a közkedvelt bűnbak? Az a mi Istenünk, akit ha Istennek becézünk, nem több, mint vélekedésre szánt Egy és Dolog? Miért a főhajtás? Miért a  jelentősége az ítéletnek és tüntetjük ki figyelmünkkel a naplopást?

Jut eszembe, a naplopás.

Mindez a múlt, mindez érdektelen.

 A DÍSZPOLGÁR VALLOMÁSA

Méltatlankodom. Erkölcsi magaslatokból ítélem meg embertársaimat. Hiszem a rám mért szerepkört, megszégyenítem az alkotót, aki jókat röhög a markába, ha emlékszik még a bohózatra, amely annyira leköt, annyi idejét elrabolja az embereknek.

Megházasodom. Veszekszem pénzen, kölykön és szobán, a tévén és azon, ki főzzön este krumplit, majd szakítunk. Ez már a végleges. Jöhet a sopánkodás, hogy mással nem, hogy akkor jó, ha olyan, mint ő, ha az egyik szeme zöld, a másik meg barna és úgy hívják, hogy Sári vagy Jolán, mert a Juli az nem nyerő.

Megszületik az első gyermekünk. Komolyság kéretik! Ez itt a prédikáció, a gondoskodás, a belepofázom abba is, mit álmodjon a szerencsétlen, én aztán tudom, nézz csak meg engem, még elfuserálni sincs elég erőm!

Még jó, hogy az emberek nem látnak bele a vágyaimba! Még jó, hogy nem tudják, mennyi  szenvelgés, hazugság ékesíti ezt az én díszpolgárságomat!

Reggel öltönybe bújok, öltöny helyett a farmer is megteszi, nő szoknyába, feszes topba burkolja mindazt, ami a test, ez is csak álca, ki tudna meglenni nélküle, majd kezdődik az első felvonás, amely egyben az utolsó is, épp csak az hibázik, hogy nincsen se néző, se színdarab - se erkölcs, se méltatlankodás.

CÍMZETT ELKÖLTÖZÖTT

Nincs bennem emberbarát. Szemlélője vagyok a körforgásnak, közönséges, középszerű, albérlője a végtelennek, nem értek és nem akarok érteni, meguntam és már a csömört is unom, azért hát büszkén állítom, itt rend van, minden úgy történik, ahogyan történnie kell - ez itt a menny. Nincs semmilyen pokol.

UGYAN KI VOLNÁL

Már jó ideje tudom, nincsenek miértek. Nincsenek válaszok, csak ez a pillanat, amelyben annyit teszünk, amennyit tennünk adatik, míg jönnek az okoskodók, hogy elemezzék ezt a mi lelkünket, azt sem tudom, van-e olyan, hogy lélek, mire mi menekülünk vagy támadunk, mikor hogy, végül arra eszmélünk, hogy nincs, marad a semmi, a pillanat.

Én  azt sem bánom, ha nem találkozom veled. Találkozom helyetted mással. Csupa hús-vér emberrel, nővel, férfival - rájuk, látod, emlékezem.

Ugyan ki volnál, ha lennél, ami nem vagy nekem?

ISTEN-KIRÁLYOK SZOMORÚSÁGA

Szép kis nap ez a mai! Látom, amint szertefoszlik minden világmegváltó álmom. Ugyan miféle téveszmék kergettek az önámításnak ilyen elvetemült mélységeibe? Látom a gyermeket, durcás, fitos kis orrocskáját, pimaszul fordul az ég felé, a szeme könnyekkel teli, neki nem ezt mondták, nem ezt ígérték, ő a király, az isten-király, a lúzer az, aki megpróbál megfelelni, felmutatni valamit ahelyett, hogy kijátszaná a szabályokat, és most tessék - nincsenek sehol. A barátok összesúgnak, hiába keresi őket. Van, aki elfordul, van, aki elsiet, most mindenkinek fontosabb dolga van, mint ő. Pedig azt hitte, egyszerű.

HÜLYESÉG

Vékony arc, elvonási tünetektől sápadt bőr. Vöröses karikák, árnyékok az orr és a szemek alatt - jó kis buli! Ő maga, a maga tizennyolc évével mihez kezd? Van az a srác. Majd elmondja, hogy a világ szemét. De attól még minden a régi. Minden örök. Évtizedek múlnak. Egy pult, egy koszos asztal mögött, nyomorúságos fizetés, gyerekek, egy élősködő, aki ölelés helyett megveri. Vagy erről álmodott? Vagy mindegy? Én meg hülyeségekre gondolok. Arra, hogy nesze neked a határhelyzetek.

NŐKRŐL, ISTENEKRŐL

egy barátomnak

Nietzsche közel áll hozzám. Amint a szállóigékről beszélsz, eszembe jut, mi mindent mondott rólunk, nőkröl. Itt van máris az egyik leghíresebb: 'Ha nőhöz indulsz, ne felejtsd otthon a korbácsot!'

De vissza a kezdetekhez!

Kellemesen írsz, szépen, gördülékenyen. A gondolataid logikusan épülnek egyik a másikra, a kérdéseid jók. A filosz számára nem vitás, hogy tehetséges vagy, amint hogy az sem foglalkoztat, mit mond a hit, a hagyomány, a közfelfogás.

A kérdés az, miért teszi ezt. Milyen okai, milyen következményei vannak egy-egy állításnak, miféle értékrendet közvetít adott esetben a kereszténység, van-e bármi, ami az őt elfogadó általános meggyőződést megalapozza?

Nem vitatom a hívő ember jó szándékát, nemes indulatát. Csakhogy Kant óta közhely, hogy Isten létéről vitatkozni véges emberi lényeknek és filozófiáknak fölösleges. Földi életünkben legalább annyi érv szól mellette, mint ellene, ha semmivel nem is több.

Akkor miért, honnan ered a több ezer évre visszatekintő tradíció? Honnan a bűn fogalom? A megalázottak önmagasztaló ideológiája? Miféle mechanizmus nyilvánul meg az effajta vallás megalkotásában és fenntartásában?

Ha lesz idő, érdemes újfent elővennünk az írásokat. Nem is tudom. Talán a Bálványok alkonyával kezdenénk. Megdöbbentő írás, rövid, elgondolkodtató.

A TUDOMÁNYOSSÁG LÁTSZATA KÉRDÉSHEZ

Próbálok érthetően írni. A nyelvi eszköztár, amellyel a tudomány a lelkünket és annak rezdüléseit elemzés tárgyává teszi, a terminus technicusoknak az áradata, amellyel a rendszertan eleven érzéseket vet alá vivisectionak, kísértetiesen emlékeztet egy történetre a keleti és a nyugati bölcsről.

Mindketten egy virágot szemléltek. A nyugati filozófus egy darabig nézte a virágot, majd fogott egy szikét, egy mikroszkópot és apró darabokra metszette az eleven lényt. A keleti sokáig ült a jelenés előtt. Nézte, lassan minden mozdulatát saját mozdulatává tette, míg végül ő maga volt a virág, akkor felállt, távozott.

Egyszerű, hétköznapi élményekről mesélek, minden tudományosság igénye nélkül.

Meggyőződésem, ha igaz a triszmegisztoszi képlet, akkor miért is ne lehetne egyszerű dolgokról egyszerűen, paradox dolgokról paradoxonok képében, egy ellentmondásokat kiküszöbölő logikai konstrukcióról a logika nyelvén beszélni?

Épp csak a kiindulópontunk különbözik.

Az életszövevényt nem tekintem a tudományok fenségvízének. Mi élünk ott. Következetlenül és bonctani felszerelések nélkül. Én ehhez az emberhez beszélek, és őt vajmi kevéssé vigasztalják a neuronok vagy a fraktál-elvűség.

Ha tehát fáradt vagyok, és ez nap mint nap előfordul, akkor én nem tudatállapotokról beszélek, hanem arról, hogy élünk és időről időre kétségbeesetten próbálunk azzá válni, ami magunk sem tudjuk, mi volnánk.

Mindennek semmi köze a kémiához. Ha puszta stimulációval elérhetnénk, ma már ez nem ritka, hogy folyamatosan vigyorogva bámuljunk a világba vagy Sztahanovként, üdvözült mosollyal gyilkoljuk magunkat a munka frontján és én rádöbbennék, hogy boldogságérzetemet mindössze a fizioterápiás agymosásnak köszönhetem, nem, köszönöm, nem kérnék belőle, ahogyan te sem.

Tudománytalanul és zavart-zavarodott lélekkel keressük egymást-önmagunkat, ez minden, amit látok, és ez minden, amiről beszélnem egyáltalán lehet.

Azt mondod, semminek definiálod magad. Nem logikai paradoxon ez. Életérzés. Pokoli, elviselhetetlen, mert az ember mégis csak többnek véli magát, mint puszta semmi.

Ez az a pont, ahol én belépek. Ez az a pillanat, amikor hallom is talán, amit mondasz. A fájdalmat, a némaságot a szavak mögött. Igen, ezt a világot ismerem.

De mit kezdjek én azzal a másikkal, ahol minden olyan kristályosan tiszta és levezethető?