SZABADSÁG, KÍVÁNCSISÁG

Mindig is vesszőparipám volt a szabadelvűség. Szándékosan nem használom a liberalizmus szót, manapság túl sok mellékzönge árnyékolja a fogalom jelentését, azt akarom, és már csak maradok a magam ósdi akaratánál, azt akarom, hogy vegyük komolyan a gyermeki lélek mindenre-mindenkire kiterjedő ösztönös, végsőkig odaadó figyelmét.

Nem szeretem az erkölcsöt ostorozni. Nem szívesen folyamodom a bűntudat, vállásos vagy világi, kártékony hatásának a felhánytorgatásához. Engem sikerült meggyőzni. Valamit valamiért - így talán gyilkolni nem, ha mégis, hát védjeggyel, magasztosnak ítélt morális-moralizáló célok érdekében fogunk.

Mintha a bennünket emésztő gondok és bajok megkerülésének - ha ugyan menekülnünk kellene előlük! - forrását a tilalomfák erdejében vélnénk felfedezni! Mintha nem tudnánk, hogy a bűntudat a kíváncsiságnak is megálljt parancsol!

Miért hal el a korai életkor egyetemlegességre törekvő indulata? Honnan a beszűkült , kérdezni nem akaró, nem tudó felnőtt? Miként uralkodik el a kíváncsiságon a 'comme il faut'? A válasz a félelem, amely megbénítja az elmét, az idegeket, a szívet, az izmokat, a fájdalomtól, a kudarctól, a kitaszítástól való félelem.

A félelemnek számos forrását ismerem. Itt van a fájdalom, a fennmaradás jelrendszerének nélkülözhetetlen, intő példája. Együtt jár vele az öröm, a jóérzés, ahogyan gyakran nevezzük, a boldogság akarása. Magát az életet sugallja, szorgalmazza, s a fájdalomnak e természetes, zsigereinkből táplálkozó megnyilatkozása felől nincs bennem semmi aggódom.

Összetettebb és alantasabb (?) a másik, a közvetett, az 'emberinek, nagyon is emberinek' kikiáltott 'dolog': a bűn, az erkölcsi rosszat elő- és utókísér(t)ő rettegés.

Ha abból indulok ki, hogy többnyire társas lények, kivételes esetben 'istenek, szörnyek vagy filozófusok' vagyunk, ha hozzáteszem, hogy a bűn-érzet egy adott kollektíva erkölcsi tudatformájának megnyilatkozása itt és most, akkor könnyed nemtörődömséggel nevezhetem a gátlások, tabuk és tilalmak összességét a társasság éppoly nélkülözhetetlen velejárójának, mint a természetes túlélést segítő fizikai fájdalmat.

Ugyanakkor, mivel a morál határt szab nem csak a kéznek, a szemnek, de a gondolatnak és az akaratnak is, közvetve a végességen túlmutatót, a kíváncsiságot akadályozza meg abban, hogy játsszon, kísérletezzen, ismerkedjen az ismerőssel és az ismeretlennel.

A racionalitás egykor szerepet játszik majd abban, hogy az erkölcsi törvények megszegését tényként, történésként értelmezzük, anélkül, hogy a megbélyegzés, a kiátkozás fenyegetné azt, aki kérdezni mer vagy akar. Az erkölcs egykor maga is előmozdítója lesz majd a természetes kíváncsiságnak, amely nélkül valószínűleg nem lennénk több, mint jóllakott barom.

Ami azonban a jelent illeti, talán nem túlzok, ha azt mondom, hellyel-közzel kiábrándító. Gyakori jelenség a 'Ne tedd!', 'Ne akard!', 'Ne kérdezd!' intelem, na meg az örök hivatkozás arra, amit 'szokás' és 'illik', amit a közösség 'elfogad' és amit egyáltalán és ezáltal 'szabad' - vagy kíváncsinak lenni, és ezt persze egyetlen erkölcs sem deklarálja, nem is annyira 'comme il faut' és nem is annyira szabad?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.