A NAPLOPÓ

Itt van még, amit kétségbeesésnek hívunk. Odakint fürkésző, lüktető foszlány, idebent andalító, édes muzsika. Duruzsol a lélek-óriás.

Hogy gyűlölöm  a Mihaszna Vigasztalót! A Jóembert, meg akik velünk tartanak!

Mondják, legyen bennem emelkedettség, erény. Miről beszélünk? Nem látják, hogy csak mutatvány? A meghunyászkodni kész szellem önsajnálkozása? A Szent és a Mártír vagy közkedveltebb nevén a Förtelmes Alak?

Éjjel begubózik a házak közé. Nappal a képembe mászik azzal az émelyítő malasztjával, nem malaszt, maszlag az, és papol, papol, miközben múlik a semmi, jól hallották, a semmi, Uraim!

Én nem tudom, vagyok-e egyáltalán. Néha eltöprengek a  paradoxonon: azt hiszem, gondolkodom, tehát vagyok, aztán meg azt, hogy úgy vélem, gondolkodom, vagy inkább azt, hogy valami, ami úgy véli, egyfajta illúzió és úgy véli, gondolkodom, egyszer csak előáll azzal, hogy mindez én vagyok és képzeleg, míg meg nem születik a konklúzió, tudni illik, hogy én gondolkodom .

Ki az az egy? Ki az a közkedvelt bűnbak? Az a mi Istenünk, akit ha Istennek becézünk, nem több, mint vélekedésre szánt Egy és Dolog? Miért a főhajtás? Miért a  jelentősége az ítéletnek és tüntetjük ki figyelmünkkel a naplopást?

Jut eszembe, a naplopás.

Mindez a múlt, mindez érdektelen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.