PARAINESIS

feljegyzés

Azt nem hinném, hogy Nietzsche szimpatizálna velem. Reménytelen romantikusnak, megkeseredett szociopatának, cinikus munkásnak ítélne Philosophia vénülő seregében.

Menthetetlen őrült, zavarodott nemzedék kevert identitású gyermekének szépelgő álmai, hiúságom, csökönyös szeretni-képtelenségem nem az emelkedett, az előkelők kiváltsága, hanem a tragédia vagyis a köznapok.

Már régóta tudom, nincs könnyedebb, illanóbb, törékenységében megejtőbb, mint éppen, amit ma élünk.

Én nem szeretem a tömeg emberét. Nem érzek szánalmat, megvetést, pusztán csak elbűvöl, csodálkozásra késztet a nyomorúságnak az a tengere, amelyben szalmaszálként sodródva erőn felül küzd valamiért, amit a bölcs elutasítani kényszerül, a boldogságért.

Van valami ebben a borjú-szerű boldogság-akarásban. Bárgyúnak bárgyú, de jóllakott. Az éhező tisztelettel nézi ellenfelét.

Irígység? Lemondás? Menekülés? Legyen zenés az összeomlás! Legyen fenséges, disszonanciával átszőtt a harmónia!

Előbb-utóbb a féreg is megtanulja megbecsülni eszme-önmagát. Legyen az káprázat, illúzió, bűnösnek mondott vagy színtiszta erény, egy idő után már nem döbbent vissza értelem.

Vagyok. Van. Ha szeretem, ha nem, ha jónak vagy rossznak mondjad is, ha fáj, ha kéjjel tölt el, vagy ha undor vagy gyűlölet kísér, jelentősége semmi.

Látom. Részének vagy tőle idegennek vélem magam.

Énemnek kiterjesztése, világom, én magam – vagyok a tény és állítás, és mert ez minden, egyetlen világ, nyilvánvaló, hogy nincs értelme olyan kérdés alakú előítéleteknek, mint mondjuk, "Mi lenne, ha...?", "Léteznék-e jobb...?", "Van-e tökéletesebb...?"

Egyetlen út-szó marad csak, hogy van.

Azt hiszem, minden áltatás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.