HÉT ÉV

Minden hetedik évben, májusban, megújul a test, minden sejt, minden szövet, kivéve persze a génállományt, amelyet magunkban hordozunk a fogamzás percétől kezdve és amely éppoly ismeretlen előttünk, mint az a bizonyos végzet vagy sors, amely egykor a szabadakarat predesztinációba torkolló vitáját útjának indította.

Jól van ez így. Hogy betöltvén az évek szép kerek számát sorvadásnak indul a test, na és a lélek - mit is mondhatnék! Elbizonytalanodik, kétségek gyötrik, amint a színeken tűnődve száll az est, sutba dobván illem és jómodor tanácsait, bakfisként szökell a szertelenség ösvényein, míg a kilendült inga nyugvópontra ér és megöregszünk.

Nem látni rajtam az idő vasfogát. Bensőséges, személyes viszonyban állok öregségemmel és gyanítom, így van ez mással is. Mikor láttál embert hivalkodni azzal, hogy, bölcsesség ide vagy oda, ezt még csak el sem fuserálta, egyszerűen csak nem érti, egyre kevésbé fogja fel, de már azt se bánja, az is csak átmenet, az izomtónusok gyöngülése, az adrenalin-hiány, amint merev görcsbe szorítja a gyomrot, a végtagot, bénulással fenyegeti az izmokat, elhülyüléssel a szellemet, leépüléssel mindazt, amire egykor oly nagyra voltunk, az erkölcsöket, ma már törpe, mulatságos, egyben gonosz manó, akitől, ha tehetném, az emberiséget megszabadítanám.

Csakhogy nem kíváncsi erre a kutya sem. Az is csak mordul egyet, megvakarja a fültövét, szunyókál tovább. Ahogy az öregkor is egyre szendereg. Látott mindent és nem látott semmit. Nincs mit látnia. Behunyt szemekkel más világokat lát - más vadászmezőkön szendereg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.