ILYEN NÁSZBÓL MÉG ÖSZVÉR SEM SZÜLETIK

Ennyivel tartozom - Neked, magamnak.

Rettenetes érzés kiábrándulni, felébredni, rájönni, nem hirtelen, nagyon lassan, hogy bolondját járatta velem az öregség - a butaság és a balgaság, az évek és a tudatlanság.

Mégcsak nem is az érzelmek, bár az lettek volna! Nem volt semmi, amit tudnom érdemes volt, nincs itt semmi, amit ismernem kellene. Az is luxus, hogy néven neveztelek. Hogy a közeledben voltam - ízléstelen.

Látom kívülről, képzelgés és láz nélkül, úgy, ahogyan külső-idegen nekem: ha Szent Iván lóvá tehetett egy királynőt, nos, én is megfizettem a konokságomért.

Na, nem mintha szamár volnál. Bántást nem érdemelsz. De nevetnem annyival édesebb, mint szégyenkeznem, és ha már megesett - a megesett lány késő története - legalább nevetni tudjak!

Bocsánat, bocsánat, Szamárfejű Nagyúr! Ló voltam, akárcsak ide Lacháza, te pedig áldozat az önzés, a nyaggatás erdejében. Pfuj! Még komédiának sem tetszetős!

Az ok? A tapasztalatlanság, a kritikus pillanat. Ki hinné, mire nem képes az emberi elme!

Sajnálom, de tényleg! Nem azt, hogy csúfosan távozom. Oberon megbocsát, bármi volna is, amit a fejemre olvasol. Hanem hogy szavaknak kellett a tárgy és a személy, és hogy... hát szánalmas, ahogyan célt tévesztett bennem a lelkesedés.

E percben írok. Magyarázom, miért is írtam annyi éven át. Ez aztán az arcátlanság!

Ideje, hogy a Jóisten áldjon. Az, akiben egy fikarcnyit sem bízom. Legfeljebb a gyermekeim kedvéért, azt is csak este meg Húsvét ünnepén, és persze nem hiszem, hogy bármit jóvá tennék, megtagadni úgysem fogom, ahogyan írkáltam kamaszlányos leveleket, de gazdagítsa mától ez a nem-is-tudom-miféle kálvária a lélektani ismeretek tárházát, amelyhez nem fűzök kommentárt, mert, Csacsikám, ebből itt, maholnap árnyék sem marad.