Szegénységben és igénytelenségben?
Miért?
..vagy inkább miért nem? Mert, hogy nem, az bizonyos. Eljárt szavatosságú kefír sokszok sokkal édesebb nekem, mint a méregdrága kávé. Nekem. Nekik. Én örülök egy 5 éves széthajtott Fordnak és talá jobban értékelem, mint az új arisztokrácia a vadi új Chrysler terepjáróját. Nekem van értéke a kicsinak, számára nincs kicsi, csak nagy. Sokszor talán nincs olyan érték sem. Csak a vagyon. Én nem leszek szegényebb, ha nincs semmim. Mert nem tudok olyan dolgot elveszíteni, ami a gazdagságot jelenti. Hmm... Illetve ez sajnos nem teljesen igaz. Ezért is vagyok szegény. Gazdag, jómódú... akkor leszek, ha már azom sem lesz. Ha eljutok, ha valaki eljut odáig, hogy nincs semmilye és mégis él és boldog. Ő gazdag. Mi mások - sajnos - csak a vagyonunk ranszolgái vagyunk. Csórók,akik tárgyaktól kapják a gazdagságukat. Mint a koldusok. Csak nekjünk több alamizsna jár.
Vagy tévedek...?

Szegénység és igénytelenség. Igen, ilyennek látom önmagam.
Ha nagy ritkán polgári otthonban járok, a parketta frissen polírozva, itt-ott szőnyegek, fehérre mázolt ajtók, ablakok, nehéz függönyök, na és a könyv! Istenem!
Gyerekkoromban egy újságíró házaspárhoz adtak nevelésre valahányszor anyámék hosszabb tanulmányútra mentek. Volt ott egy szoba, a rémszoba, telis-de-tele könyvvel, szőnyeggel, szobrokkal, kelet kutató volt a ház ura, sárkányok, bölcsek, gésák, volt, hogy napokra elvesztem ott. Hát ezt nevezem én gazdagságnak! Amikor egyáltalán
megtörténhet a csoda!
Nálunk, ha minden erőmet latba vetem , a keretek hajótörött deszkákra emlékeztetnek. Itt-ott eszkábáltam egy-egy függönyszerűt, nem is hiába, néha életre kelnek a mesék, az is csak úgy lehet, hogy közben minden más szétesik, a konyha küzdőtérre emlékeztet, a fürdő romjaiban, persze beállít a gyerek, a telefon csöng, valaki szomorú, a másik beteg, megint egy számla érkezik, lassan már úgy érzem, harmadikától harmadikáig élek, a pénz bekúszik a tudattalan régióba és ott van, ha süt, ha fázom.
Az igénytelenség persze csak ott, a Kodály köröndön feltűnő. A kínai piacon vásárolt cipő, a gagyi pendrive,a Jura korból rám maradt mobil. Én persze így szeretem. De ha gúny tárgyává válnak 'kincseim', ha kioktatnak, hogy aki ad magára, így meg úgy - az azért elkedvetlenít. Vagy dacot ébreszt? És akkor olyan vagyok, mint régen. Bolond és lázadó. :)

:-) Az írásaidat olvasva, nem vagy szegény ember. A függönyt és a lakást szinte látni magaelőtt. Szinte megelevenedik ebből a pár sorból is. Talán nem a legmodernebb telefonod van, nem a csillog a lakásodban a frissen fényezett parketta és mégis... Én akinek a legmodernebb telefonja van, élvezettel olvasom amit írsz és csodálattal adózok előtte(d).
Akinek ez igénytelenség, aki gúnnyal közelít, ő szegény ember. A gazdagok csak csendesen mosolyognak. Mert ők belülről gazdagok. Még ha nem is tudják. Az ő lépteiknél nem csörren meg az arany a zsebükben. Az igazán gazdagoknak a szavaiban csendül meg az érték. A tetteikben. A szeretetükben. Bennük gúny helyett alázat van.
És talán azok az emberek is, akik gúnnyal közelednek, talán ők is szeretnének olyan bolondnak és lázadónak lenni, amilyen Te vagy.
Hiszen ők csak tehetősek, jómódúak.
A gazdag Te vagy. Ezt soha nem felejtsd el. ;-)

A gyermekkori számüzetés a mesék világába... És a számüzetés most felnőt korba is valós. Még mindíg ott élsz.
Én nem vagyok senki, hogy ilyet kérjek, de... Írd meg a történetedet. Írd meg, hogyan éltél anno egy mesevilágban és hogyan élsz most, talán egy modern kori öreg néne kunyhójában. Ahova ha belép valaki, megelevenednek a falak és kirajzolódnak a mesefigurák.
De tényleg: írj egy könyvet. Egy mesekönyvet. Ne papírra, Ide az internetre. Csak eleje kell, hogy legyen, vége nem. HIszen egy könyv, amelyikből minden este lehet mesélni a gyerekeknek... az mindennél többet ér.
:-) Gondolkodj rajta.
Addig pedig...
Legyen nagyon szép napod.
Mosolyogj és szeress nagyon! ;-)
Én megyek és benézek a Szent István Parkba az Életmód napra... És még az is lehet, hogy találkozunk ;-)

@Dr. Jeckyll & Mr. Hyde:
Ma gyerekre vigyáztam, bevásároltam, még főztem is, ami nálam igazi ritkaság, a séta elmaradt. Nekem ilyenkor van a szabad napom. Ilyenkor megyek át unokázni, a lányom ezalatt az apjával tölti a napot - rendszerető ember, sosem változtat a szokásain :)

Egyedül nem is mernék én elmenni :)

Meg aztán nem vagyok én életmód értő :)

Ha már mese, hát hiszek a természetben. Hiszem, hogy a testem, ahogy a lelkem is, pontosan tudja, mi az, amire szükségem van. Igyekszem azért nem beleszólni a munkájukba.

Ha megéhezem, eszem. Ha szerelmes vagyok, hát megszerelmesedem. Nem mérlegelek, vajon a bölcsek könyvében helyeselnék-e, ami történik :)

Az ötlet mégis kedves.

A napokban összefutottam egy férfival. Egy utcában, ahova csak elvétve járok. Még sosem láttam. Úgy nézett rám, mint aki ismer. Mit tehettem volna? Elmosolyodtam és továbbmentem. De jól esett :)

És nem kérdeztél rá, hogy Jónapo! Ismerjük egymást?" Ejnye! :-) Pedig ezek az élettől lopott kis kacérságok olyan vidámmá, színessé tudják tenni a világot és olyan mássá egy napot.
Emléxem én annyiszor láttam a boltokban helyes pénztáros, vagy eladó lányokat, esetleg kedves kozépkorú, vagy idősebb hölgyeket és mindíg megjegyeztem magamban. Aztán egyszer csak az egyiküknek azt mertem mondani, hogy "Ön igazán kedves és jó volt itt vásárolni, köszönöm a kedvességét". ..vagy valami ilyesmit. És jól fogadta. Nem harapta le a fejem, nem vette tolakodásnak. Meg semmi. Viszont örült neki. Azóta igyexem mindenilyen pillanatot kihasználni. Hacsak valaki ismerősnek tűnik, vagy csak kedvesen rámnéz, mosolyog, akármi, legalább is nem fordíto, el a fejem és bújok el szégyenlősen - , hogy nehogy meglásson jobban -, hanem mondok neki valamit. És olyan jól tud esni, Nekem. És a msik félnek is. És persze utána nem lesz belőle semmi több, de... miért is kéne. Már ez, így sokat ad mindkettőnknek.
Ha mást nem is, még egy mosolyt biztosan.
Végül is én sem mentem ki tegnap a parkba. Kicsit megcsúsztam idővel és nem úgy alakult a nap.
Szóval szombatonként - vagy talán csak minden második? - van az unokázós napod. :-) Kétségem nincs afelől, hogy élvezed.
Az én édesanyám is már unokázna nagyon, biztosan, csakhát amíg az anya személye nincs meg addig macerás. :-)
Még a életmód nappal kapcsolatban, azt miért írtad, hogy egyedül nem is mernél elmenni?
Abban részben egyet értek, hogy a természet - vagy akár hívhatjuk Istennek is, vagy bárhogyan - biztosan pontosan tudja, hogy neked hogyan jó. Irigylem is nagyon azokat az embereket, akik tudnak még ezen útmutatás szerint élni. Én már rég eltévedtem valahol. Talán dacból, talán mert a sok választás között valakinek hagytam, hogy 'megvezessen', de éreztem, hogy nem vagyok boldog és elkezdtem keresni az oda vezető utat, a válaszokat, vagy nem is tudom, hogy hogy mi rá a jó szó. A keresés közben persze el is tévedhet az ember és az egyszerű válaszok helyett, amelyek az óra előtt vannak, amelyeket a természet tesz elé, sokszor túlbonyolítja a dolgokat. Nehéz megtalálni az egynsúlyt, hogy olyan dolgot keressünk, ami már rég meglenne, ha a keresés közepette a lábunk elé is néznénk és az között, amikor igazán nem azon az úton járunk, ahol nekünk jó.
Nekem egy térdműtét, nem sikerülő párkapcsolatok és a sok bennem lévő flusztráció vezetett el a kereséshez. És bizony néha már nem tudom, hogy hol tartok. Mind például most, ezzel a levéllel.
Nem akartam ennyit magamról beszélni, elnézést.
Csak gondoltam megosztom veled, hogy én miért tartom érdekesnek egy jó - egy tényleg hiteles - ezoterikus emberkével való beszélgetést.
Azt, hogy ki az ezoterikus/spirituális (de utálom már ezt a két szót), vagy inkább a hittel élő, az viszont jó kéréds. Remélem nem haragszol meg rte, ha azt mondom, hogy nekem a Te írásaidból is kiérződnek ezek a dolgok. Ehhez nem kell felkent papnak lenni. Inkább... élni, ahogy Te mondod, a természet szerint.

@Dr. Jeckyll & Mr. Hyde:
Különös ötlet: 'az élettől lopott kis kacérságok'... :)
Veszélyes dolog a kacérkodás, és hidd el, már így is több, mint tárgyilagos beszélgetés. :)
A kérdésedre a válasz: mit keresnék én ott vagy másutt? Esetlennek, idegennek érezném magam, elveszettnek, hiszen a világban mindenkinek minden sikerül vagy legalább úgy tesz, úgy látszik, én meg vén fejjel emberek között botladozzam?
Épp a napokban jutott eszembe, hogy ezt nekem soha nem tanították. Hogyan kell barátot találni. Vagy szeretőt. Hogyan kell megőrizni a szeretteinket. Mint ha mindenki magától értetődőnek tekintené, hogy ez az, ami velünk született, amit rejtélyes módon mind magunktól tudunk, én meg egyre nagyobb hülyét csinálok magamból, kiderül, hogy épp csak a lényegről maradtam le, de még kérdezni sem tudok senkitől: az hogy lehet, hogy boldog vagy, szerelmed van, aki szeret és akit te is szeretsz?
Az élet történik. Attól még nekivágunk (vakon) az ismeretlennek, de mi van, ha ez is csak tévút? Ha úgy van, ahogyan írod, eltévedtünk és ez már nem is az első, de a századik alkalom?
Kilépni a falak közül már önmagában is keresés. De hát tudom én, hogy kit keresek? Vagy te talán tudod? Belépni egy parkba azzal a tudattal, hogy alig egy karnyújtásnyira tőlem az a különös férfi, aki már nem szó, nem komment, de emberi lény, ő egyszemélyben Jackyll és Hyde?
Túl bizarr. Ezért aztán megfontoltabb, ha nem kacérkodom :) És nem járok életmód délutánra :) És próbálom kirakni a két szót, ami egyre jobban a hosszúság, bosszúság, viaszbaba, bioszféra és egyéb szavakra emlékeztet, de mellette még öt betű és ez végképp elbizonytalanít - szóval jó ez így, játszani kacérkodás nélkül, a kacérkodást pedig mosollyal elkerülni :)

Látom a sok mosolyt a sorokban és mégis. Olyan szomorkás, fáradt, lemondó a hangulata annak amit írsz. Miért!? Nincs olyan nap, amikor nem lehetne valamit tenni kizárólag a saját boldogságunkért. Ha az csak egy séta a parkban, akkor az. Más emberek... Ők pedig más emberek. Csetlenek-botlanak ők is az életükben, vannak akik azt mutatják közben hogy nekik minden sikerül és vannak bizony olyanok, akik azt mutatják, hogy bármennyi is sikerült nekik, ők attól annyitól érzik jól magukat. Mert számukra annak a sikernek van a legnagyobb értéke. Pedig sokakat nem tanítottak ám erre. Sokakat megtanított az élet, hogy akár mosolyogva sétálnak, akár szomorkásan lehajtott fejjel bandukolnak, az élet nem lesz más körülöttük. És választottak. Örülnek annak, ha süt a nap, büszkék arra, ha a gyermekük sikerének, az unokájuk létezésére és ugyan vannak náluk akik szebben öltözködnek és magabiztosabban lépdelnek, de ők boldogok attól amilyük van és legfeljebb mások is boldogok attól ami pedig őnekik megadatott. És mosolyognak és elkövetnek kis huncutságokat, amolyan "egyszer élünk alapon". Ne foszd meg magad Te sem ezektől, hiszen miért is tennéd. Kimenni egy parkba ahol emberek jönnek-mennek és rácsodálkozni a jó emberek földi gyarlóságokban valótobzódásában, akik aztán majd hazamennek és még az is lehet, hogy letagadják az egészet.
Nem mellesleg én sem tudom, hogy kit keresek. És én is el vagyok tévedve, valahol a nagyon egyszerű megoldások és a nagyon mély megélések között. Nem tanultam sem szeretni, sem megtartania szeretteimet, de azt nagoyn lassan tanulom, hogy élni, csak őszintén lehet. Csak félelem nélkül. És bizony, ezért sokszor fogok még megbotlani is, és talán a hosszabik utat választani, és tartok tőle, hogy mire "megtanulom a leckét", addig még számtalanszor fogok bocsánatot kérni. Mástól is és magamtól is. Bár ezzel talán nem vagyok egyedül. (de ha igen, akkor sem szégyenlem) Így aztán, én sem keresek igazán senkit, de akit, vagy amit találok, arra nagyon rácsodálkozom, örülök neki és nagyon tisztelem a létezését, legyen akármilyen is számomra, abban a pillanatban. HIszen minden pillanat az én pillanatom és minden én-pillanat értem van. Függetlenül attól, hogy én sem ébredek fel senki mellett - talán csak egy kiscica nyávog az ajtónál, mert éhes - nem adom fel a nem-keresését, a rátalálást. És közben nagyokat tévedek és sokat tanulok és ezt mindíg úgy, hogy valami olyat teszek, ami új számomra. (Na jó nem mindíg, de amikor sikerül magam rávennem).
Ezek az újdonságok előzőleg ijesztőek, közben érdekesek, utólag pedig tanulságosak. A közös bennük, hogy mindegyik előtt félelem van bennem. Aztán sokszok közben is megmarad, de a végén... A végén egy nagy mosoly. "Ez is megvolt és még élek." :-) És közben is éltem.
Szóval ne hagyd magad. Vedd el bátran az élet feléd nyújtotta lehetőségeit, kacéran, huncuton és.. mosolyogj egyet a végén.
Én csak azt tudom, hogy ha úgy alakul, akkor a halálos ágyamon is az utolsó dolog egy mosoly lesz az arcomon és valami halálos vicc, amit utoljára kimondok.
Mert mosollyal szeretnék élni. Mosollyal mindenen.
Miközben már ki tudja hányadszor elolvasom a soraidat, közben is csak az jár az eszembe: mosolyogni, mosolyogni, mosolyogni. Mert megtörtént.
És persze: a nagy keresésben nem elsiklani azok felett, aki, vagy ami már ott van a szemem előtt. Mint ez a beszélgetés, mint neked az unokák és mint a következő nap. Ami egy következő lehgetőség arra, hogy embereket lássak meg és talán, őket is mosolyra bírjam. :-)
Mert ezt nem adom fel. Itt sem!! ;-)

Opsz! Itt nem volt egy hosszabb bejegyzés? Egy válasz? ...vagy csak én álmodtam?
Hmm... Pedig egészen úgy emlékszem. Csak egyszer tudtam elolvasni - valahol, két piros lámpánál, vagy talán kómásan, amikor már a nézés is gondot okoz-, de mintha emlékeznék egy-egy szóra. Vagy inkább érzésre. Ez az érzés a szégyen volr. És a félelem.
És a tanítás.
És... kicsit félve mondom ki... az őszinteség. A Barátság.
Nincs kit megmenteni. A legtöbb amivel megtisztelhetjük a másikat, hogy engedjük osztozni a pillanatunkban. A sorsunkban.
Hmm...
Aztán persze lehet, hogy rosszul emléxem. De mit számít. Új nap, új lehetőség.
És ahogy most állnak a dolgok, talán az utolsó.

Igen, volt... :)

Leginkább félelem, az egyetlen, amiben fenntartás nélkül hiszek, mert látom :)

Barátság? Mi az? Mesélj! Barátja volnék mindenkinek! Vagy barátnak lenni egy azzal, hogy köteles volnál megérteni minden bolondságomat? Nem, nem hiszem... :)

Szomorúság? Szégyen? Őszinteség? Legyen az utóbbi. Az elsőtől félek, a másodikat hazugnak gondolom, a harmadik történik... :)

Olyan komolynak tűnik, az az utolsó nap! Addig azért még sokat nevethetünk! :)

Opsz. Szégyen és félelem. A saját érzéseimre gondoltam. Igazából az egész szöveg a saját érzéseimről szólt. Mint egy vallomás. :)
Barátság. Igen. Ez nem tud csak rólam szólni. A világon két érzés (legalább kettő) nem tud csak egy emberben lenni. Ezekhez két ember kell. Vagy legalább is mindkét fél. Ez a két érzés a Barátság és a Szerelem.
Barátnak lenni a legnagyobb tisztesség két ember viszonyában. Talán.. sőt biztosan nagyobb még a szerelemnél is. Nekem. Szerintem.
Osztozni a sorsban és igen, megérteni valakinek minden bolondságát. És még több.
De, hogy kötelező, vagy kötelesség lenne? Nem. Nem az. És nem is lehet.
A mai nap eddigi életem egyik utolsó napja. Remélem. És még inkább remélem, hogy nagyon kevés van már ebből az életből hátra. Szerintem csak napok.
De addig még sokat nevethetünk. Utána pedig... :-)
Még többet.
Az eltünt bejegyzés visszatér -het még?
És a szókirakó folytatódhat?
Ha valami, akkor ezek olyan dolgok, amiket továbbörökítenék a következő életbe. Az elkövetkezendő, az igazi létbe.
Az új élet nem az értékek elhagyását, hanem a visszahúzó erő és jellem levetkőzését hozza el.
Mégnem tudni, hogy pillangó lesz a bábból, aki a szemet gyönyörködteti, vagy kígyó, kinek a mérge embereket gyógyít, vagy... valami más, mi a létezése minden sejtjével, rezdülésével, külsejével és mérgável is gyógyít és életet ad.
De bármi is, egyvalami biztosan megmarad. Mert az örök: a mosoly.
:-)

Nem jó látni azt a mondatot. (Hányszor feküdtem le úgy, hogy kérni sem mertem, bár ne ébrednék fel soha! Most mégis, látni ugyanezeket a szavakat Tőled - nem jó. Így nem. Nem akarom. Még ha ezerszer igazad volna is.)

Gyakran nevetek. Ha félek, ha boldog vagyok, ha fáj, ha nem remélek, nem akarok több szomorúságot. Ez az egyetlen, ami még fáj, mások szenvedése. (Nem ér annyit az egész, hogy belehaljunk.Vagy fordítva?)

Ne legyen benned szégyen. Egyszerűen csak próbálunk élni. Na, nem mondom, hogy túl jól sikerül. De van olyan egyáltalán, akinek igen?

A játékot miért ne folytatnánk? :)
e -
- é - - - e -
- i
Itt tartottunk?

A tiéd pedig élet - - - - t volt?
(És te azt hitted, már tudom is a megoldást, pedig képtelen voltam az életről bármire asszociálni...) :)

Miből gondolod, hogy van másik élet? Miért vetíted az élet súlyát egy olyan világra, amely talán nem volt és nem jön el soha?
Én nem hiszem, hogy van más, mint éppen csak ez az életünk. És ha ezt ennyire ügyetlenül alakítom, miért állnám meg jobban a helyem 'ott túl'?
Bocsáss meg. Tudom, a hit személyes, mélységesen személyes. De ha csak egyetlen percre feltesszük, hogy nincs 'odaát', vajon akkor nem itt kell MINDENT megtennem, hogy tőlem telhetően emberi életet teremtsek? Hogy megteremtsem ezt az elfuserált életem?
Én azt hiszem, ha ezt itt elpuskázom, nincs más. Amit most nem szeretek, nem lesz 'másvilág', hogy szeressem. Amit most nem gyűlölök, nem lesz, aki helyettem gyűlölje. Amit most nem engedek el, többé soha nem engedhetem el, nem gyönyörködhetem szárnyalásában, szabad szépségében.

Ott kezdődik az új élet, ahol befejezed a régit.
Nem kell hozzá sehova sem menni, vagy meghalni, csak.. megváltoztatni azt, ahogy eddig gondolkodtál és más gondolatok mentén élni.
Annyi oldala van a dolgoknak, hogy bőven van lehetőség máshogyan hozzáállni.
De teljesen másik élet, talán nincs is. Hmm... Hiszen nem lehet elfelejteni az eddigi tapsztalatokat amik eljuttatak idáig. Nem lehet a koszos vizet kiönteni és csak tisztát tölteni a fejbe. Ezt még a halál és az újászületés sem tudja garantálni. Hiszen emléxünk sokszor olyan dolgokra is, amiket sose tapasztaltunk meg. ...legalább is nem a születési dátumunk óta. :-)
Amit tudok: higítom a koszos vizet, tisztával.
Elérni azt, hogy máshogyan gondolkodjak, máshogyan lássak. És így, máshogyan éljek.
Nem mintha az eddigi nem lett volna... valamilyen, de sajnos ahogy most kinéz, gyorsabban rokkanok bele, mint szeretnék. Márpedig nem szeretnék.
Így elkezdem engedni a tiszta vizet...
"Életet az éveknek, éveket az életnek." :-)
Ez lesz az én "másvilágom". A változás már elkezdődött de még messze a vége.
Amik éltettek azok megmaradnak, amik sorvasztottak... azokat levetkőzöm. Ami marad, az leszek Én.

Mard például a játék! :-)
Ami az én feladványomból megvan:

élet-el---t.

A következő betű legyen a "z".

Még nem tudom, mit hoz ez a változás, de... biztosan jót. Csak jót hozhat. A cél most már kényszer is. Élni. Amíg lehet, amennyit csak lehet. Úgy ahogy ÉN szeretnék.
Ha sikerül megtennem, amit meg kell ehhez, akkor... azt hiszem, megírom.
Blogban.
Papíron.
Bárhogyan. Hátha más is hasznát veszi. Ki tudja.

Engedd meg, hogy most ne válaszoljak pusztán azért, hogy valami okosnak, frappánsnak tűnő válasszal untassalak :)

Elborítanak a dolgozatok, holnap leadás, de írok, amint szusszanásnyi erőm lesz, okvetlenül :)

Addig, a fenébe, hiszen nem is volt nehéz, csak túl rigorózus ahhoz, hogy eszembe jusson:

életfeladat...

Mondd, muszáj ennyire komolynak lenned?

A neked szánt feladvány pedig immár így néz ki:

e -
- é - - z e -
- i

:)))

Nagyon szeretném, ha válaszolnál, valami okosnak tűnő frappáns dolgot. Vagy amit akarsz. Majd szólok, ha unom... :-)
...és persze akkor amikor tudsz. Én ráérek, itt leszek. Hova mennék ebben az időben? :)

Mostanában komoly vagyok. ...bár azt hiszem régebben is az voltam. Aztén meg... túl sok hibát követtem el már ahhoz, hogy komolytalan legyek. Sokat, amikért mások fizettek, fizetnek. Főleg a szeretteim.
De tudod: új élet, új szokások. (és új hibák, amiket elkövetketünk a tanulásunk során)

Na igen, a megfejtés helyes. Én már akkor tudtam, hogy tudod, amikor Te még nem tudtad. :-)))
Akkor jövök egy fagyival. Olyan sokgombócossal.
De majd ha végre ránktavaszodik, mert ebben az őszi időben kinek van hozzá kedve. :-)

De addig is, én tippelek tovább:
"t" betű ?

Korán van még az okosság látszatához :) Egyébként biztos vagyok benne, hogy te is tudod a megoldást:
e _
- é - - z e t
- i
Majd jövök :)))

Na igen. A 'koránról' ne is beszéljünk. :-)
A megfejtést pedig biztosan tudom, csak az éppen a sok közül melyik illik ide? :-)
" i " betű?

A jó isten áldjon meg! :))) Az 'i' már ott van... :)))

(Szerintem érdemes mássalhangzóval próbálkozni...)

Tényleg korán volt. Na igen, már jobbár a mássalhagzók lesznek.
"s" betű?