HAMVAZÓSZERDA

Itt kezdődik - itt ér véget a lecke. Átkozott-áldottak tudománya.

Megfőztem. Ki tudja, hanyadszor. Ki tudná felidézni, mit, kinek, miért.

Az ember éhes állat. Ezúttal azonban nem erről írok, hanem arról a legförtelmesebb, legszégyenteljesebb bűnről, ami egyáltalán megtörténhet, a hithez fűződő gyötredelmes viszonyról, arról, ahogyan természetünktől, itt- és jelenvalóságunktól elfordulunk.

Emlékeim szerint jómagam ateisták, félateisták, no meg a szokásos képmutatók körében nőttem fel. Akkoriban a hitüket tagadták meg az emberek, ma a hitetlenségüket palástolják.

Hogy a fenébe ne röstellenék! Itt, Európa szívében, ahol a franciák és a lengyelek után magunk is ott sorakozunk a dísz-katolikusok szövetségében és Istvánt azzal fenyegetjük a történelem könyvek oldalain, hogy ha nem vette volna fel a keresztséget, tán még igaz magyar se volna, itt, a Kárpátok alatt, oly fényűzés az Atya és a Szentháromság elutasítása, történjék az mégoly udvarias formában is, hogy azt becsületes szemforgatónak néznie szörnyűség, tereh.

Különösen, mert a kételkedő még csak nem is zsidó vagy muzulmán, nem visel szárit, nem jár gyülibe, nem ismeri az arianizmust és a szombatisták kitartása zavarba ejti!

Hát mondják meg, miféle ember az ilyen! Hol nevelkedett! Vagy a dzsungelből jött elő, hogy nem tudja, minden erkölcsök alfája és ómegája a hit?

Pedig erről van szó. Ez az, ami annyi év keserves kín után annyira elkedvetlenít. Hogy fél évszázadon át próbáltam a közelébe férkőzni, tizenévesen Zagorszkba szöktem, volt, hogy meggyőződéssel vallottam, hivatásom szerint papnő volnék, tanulmányoztam a Kabbalát és, szégyen ide, szégyen oda, valahányszor a szeretteim veszélyben vannak, úgy imádkozom a Minden Istenekhez, ahogyan a legbuzgóbb templomba járó se imádkozik, aztán tessék, itt állok vallástalanul, mint az ujjam, egyszál magamban a rögeszmével, hogy az egész hiszekegy túl kényelmes eszköz a civilizált emberiség kezében ahhoz, hogy féken és gúzsban tartsa az emberiséget, anélkül, hogy a felelősség tudata megformálódna bármely egyedben - és elönt a düh.

Mert mutass csak egyetlen okot, amiért okvetlenül és kétséget kizáróan fel kellene tételeznünk valamely magasabbrendű eszme vagy szellem létezését!

Önnön félelmeink, reményeink és a gyermeteg igazságérzeten túl, a megszokás, a hagyomány fenyegető erején túl van-e bármi, ami indokolttá tenné, hogy visszavezessünk egy történést Valakire, akinek személyes érdekeltsége volna abban, hogy ez a mindenség ilyen vagy olyan formában változzon, módosuljon?

Én bizony egyet sem látok. Még erkölcsöt sem, nem hogy szerető teremtést! Ami persze nem zárja ki, hogy időről időre meg ne foganna bennem, amit magától értetődő módon nem rekesztek ki az eshetőségek sokaságából, hogy mégis van és amilyen, végül leveri majd - nem rajtam, de hetedíziglen a konokságomat.

Ami persze babonaság. Tegyük is félre! Nézzük és lássuk a világot olyannak, amilyennek feltárul nekünk.

Évezredek förtelme, vér, erőszak, kíméletlen harc, hogy élelmet, hajlékot, utódot biztosítsunk, majd rögvest a kielégülést követően az ige, a szeretet, de csakis az öldöklés után.

Tegyük fel, csak egy röpke pillanatra, hogy éppoly állatias minden indíttatásunk, mint egykor, ama legelső kőbalta feltalálásakor. Nyilvánvaló, hogy önmagunkra kiváltságosként kell tekintenünk, kegyetlenségünket meg kell szentelnünk az értelem erejével, ideológiát teremtvén és a szeretet köntösébe öltöztetvén a természetet és a másik embert, mint áldozatot.

Attól azonban, hogy mesterfokra fejlesztettük a művészet, az érzelgés és a józan ész birtokában a képmutatást, a tények ott sorakoznak rendületlenül, eszük ágában nincs megfutamodni, nekünk pedig eszünk ágában nincs odaadni az utolsó falatot az éhezőnek, nem mondunk le arról a barlangról, amelyben lakunk, hogy hajléktalanokat és öregeket fogadjunk be, noha tudjuk, egy nap magunk is rászorulunk majd a mások könyörületességére, már ha könyörületesség az és nem jól átgondolt önérdek és előrelátás.

Annyi maszlagot hallottam, olvastam jóról, szépről, igazról! Annyi imát és ömlengést a szeretetről! Majd előrukkolt a démoni érdekmentesség és a válasz az volt: "Igen!", de mire háromig számoltam, híre-hamva nem volt a jótékonykodónak.

Nem vagyok bosszúálló. Ha nem vagyok éhes, nem ölök. Ha bántanak, düh és gyűlölet tombol bennem. Minél telhetetlenebb, annál aljasabb. Csakhogy, ezt mások mondják, valamiféle erkölcsi parancsolat szellemében nem gyűlölhetek! Lesütött pillákkal megbocsátást kell prédikálnom, holott megbocsátás nincs!

Most bizonyára szörnyetegnek vélsz. Nem lep meg. Pedig semmi mást nem teszek, csak megfogalmazom, amit te nem.

Igaz, könnyebb alamizsnát adni a koldusnak, mint megkockáztatni, hogy összemérjük vele erőnket. Kifizetődőbb adakozóként a kiszolgáltak és a kiszolgáltatottak körébe száműzni ellenfelünket, tisztességre hivatkozván a lázadás eszközétől is megfosztani a nyomorultat, mintsem  arcába vágni a nyilvánvalót: azért jótékonykodunk veled, hogy maradj is így és légy hálás, amiért lehetsz!

Elképzelem, amint Magyarország összes munkanélkülije beözönlik a közvetítő központokba, mondván, elég, ha a közvetítő irodák és hivatalok állásait osztják fel közöttük, ha már úgymond az ő érdekeiket szolgálják!

Vagy a hajléktalanokat, amint valamennyi alapítvány és intézmény nem bevételét, csak státuszait töltik be!

De hiszen akkor már nincs is szükségünk adományra! Mint ahogyan egyébként sincs! Se közvetítőkre és közvetítők közvetítőire, se ellenőrökre és ellenőrök ellenőreire, se behajtókra és behajtók behajtóira!

Kész anarchia, mondja az, aki a mindenkori rend elszánt védelmezője, és joggal. Ennek a lavinának ugyanis se vége, se hossza. Innen már csak egyetlen paraszthajszál választja el a Jóistent, hogy tudni illik, ha van, ha nincs, nincs ember fia, aki hivatott volna eldönteni ezt a kérdést, nem beszélve arról, miféle erkölcsök szerint ítéli meg a teremtményeit, ha van, köztük azokat, akik az Írás szellemében másik orcájuk helyett az öklüket fordítják a bántalmazó felé vagy egyenesen prédának és nem felebarátnak nevezik az áldozatot.

Vasárnap nem fordítom se arcomat, se öklömet a bántalmazó felé. Fejem fölött fedél, a konyhában sül a hal, itt nincsenek se proletárok, se kegyelmesék.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.