A DÍSZPOLGÁR VALLOMÁSA

Méltatlankodom. Erkölcsi magaslatokból ítélem meg embertársaimat. Hiszem a rám mért szerepkört, megszégyenítem az alkotót, aki jókat röhög a markába, ha emlékszik még a bohózatra, amely annyira leköt, annyi idejét elrabolja az embereknek.

Megházasodom. Veszekszem pénzen, kölykön és szobán, a tévén és azon, ki főzzön este krumplit, majd szakítunk. Ez már a végleges. Jöhet a sopánkodás, hogy mással nem, hogy akkor jó, ha olyan, mint ő, ha az egyik szeme zöld, a másik meg barna és úgy hívják, hogy Sári vagy Jolán, mert a Juli az nem nyerő.

Megszületik az első gyermekünk. Komolyság kéretik! Ez itt a prédikáció, a gondoskodás, a belepofázom abba is, mit álmodjon a szerencsétlen, én aztán tudom, nézz csak meg engem, még elfuserálni sincs elég erőm!

Még jó, hogy az emberek nem látnak bele a vágyaimba! Még jó, hogy nem tudják, mennyi  szenvelgés, hazugság ékesíti ezt az én díszpolgárságomat!

Reggel öltönybe bújok, öltöny helyett a farmer is megteszi, nő szoknyába, feszes topba burkolja mindazt, ami a test, ez is csak álca, ki tudna meglenni nélküle, majd kezdődik az első felvonás, amely egyben az utolsó is, épp csak az hibázik, hogy nincsen se néző, se színdarab - se erkölcs, se méltatlankodás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.