kísértetek
2010.06.25. 15:42
KÍSÉRTETEK
Vergődöm. Képtelen vagyok kitörni. Mások én-központúságát csodálva, önnön önzésemmel megáldva, tehetetlen vagyok.
Nem tudom méltatni önnön szűklátóköröm. Nem állítom, hogy baj, ha vannak ösztönök, nem aggaszt, ha olyan vagyok, mint más, de elgondolom, vajon más visszatetszőnek találja-e, hogy tetszelgek, küzdök, porig alázom magam?
Ki így, ki úgy, én a magam módján. Álruhában, holott látom, hiedelmekből való.
Mi a fenéért kell embernek szeretet, ha azt sem tudom, mi az?
Én például, amint megkaparintom, máris nyűgnek érzem. Hála a belém nevelt félelemnek, micsoda marhaság, próbálok hálával lenni, nem hangot adni az unalomnak, amely kísért, amióta megláttalak - más bűnöd nincs, mint hogy szeretsz.
Ki a fene kérte, hogy szeress? Mindössze követeltem, adj tárgyat. Erre fogod magad és belém szeretsz, mint valami rossz regény, megfosztasz a lehetőségtől, hogy álmatlanul forgolódjam, vágyódjam, ki akarod szúrni a szemem azzal, hogy naponta jelét adod az elkötelezettségnek, amellyel minden szárnyalásomat gúzsba kötöd!
Hogyan tanítsalak meg szeretni? Hogyan értessem meg, hogy szeretni annyi: nem szeretni?
Holnap család. Holnapután család. Aztán egyedül, a magam árnyaival.
Kísértetek, akikkel jól érzem magam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://aletheia.blog.hu/api/trackback/id/tr392109709
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.