HAGYMÁZ

Ádám
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez?
Lucifer
A haldokló hagymázos őrülése.

Megkésve, mégis örömmel olvasom, amit írtál, és ha valamitől, attól aztán egy percig sem félek, hogy ne akadna kettőnk között olyan, amiben ne térnének el a gondolatok.

Itt van máris az "élni érdemes vagy nem érdemes" dolog.

Egy, van. Adott vagy tény. Ahogyan nem kérdezem, érdemes-e a napnak vagy éppen a mi tüneményes bolygónknak a pályáján keringenie, ez is csak létforma, csupa ismeretlennel, csupa nagybetűs "mással" tele, és mert értelemmel, érzéssel bírunk - az ingereknek számunkra egész tengere !

Van abban valami, ahogyan célokat tételezünk. Vannak meggyőződéseink, hittételeink, nem vallásosak okvetlenül, amelyekért szívesen meghalunk, nem áldozat az, hanem a létezésnek egy új, kevésbé látványos módja, az egyetlen számunkra kívánatosnak tűnő alkalom, hogy megőrizzünk valamit az identitásunkból, legalábbis a pillanat behatásának a fényében.

Ilyenkor óhatatlanul egymásnak feszülnek az izmok, az értékek. Kísértetek és boszorkák árasztják el a szellemet és mindez csak színesebbé, izgalmasabbá teszi a földet. Szó nincs arról, hogy megvetendőbb volna az, ahogyan a pók behálózza az áldozatát, mint tegyük fel, a hős veti magát az oroszlán elé. Mindkettő lényének, lényegének szellemében cselekszik, mindkettő annak a rendnek a pillére, amely egyfajta derűvel, ha nem is értelemmel kecsegteti az utazót.

Hosszú, gyönyörű évek távlatából, bevallom, a bűnbak kereső, az ujjal mutogató attitűdöt kerültem, untam kegyetlenül. És bár a szép új világ varázsa tetszetős, mégis fel kell tennem a kérdést: vajon ha tudván tudnánk, hogy a holnap semmivel nem különb a mánál, akkor már nem is kellene?

Amikor haragszom, gyűlölök, szeretek vagy tévedek - csodákat látok. Csodák közt élek és éltem mindenkor, így van ez, amióta az eszemet tudom - ezért is nem vezekelek. Az élet fájdalommal és szépséggel teljes, kudarcokkal és örömmel igaz.

Akadnak persze szentek, én magam egyet se láttam, akik mindig és kizárólag, ők legalábbis így vélik, jót tesznek. Nem is értem, miféle tévedésből jöttek hozzánk, elveszett lelkekhez, ha egyszer szentségük arra kényszeríti őket, hogy megvetéssel, kiátkozással sújtsanak, amiért nem vagyok tökéletes.

Vajon tudhatunk-e bármit istenek útjáról, ha van? Vajon örömét leli-e Isten abban a fenenagy jóságban, amely nem elégszik meg önnön diadalával, de búcsúzóul még az örök kárhozatalt is biztosítani akarja annak, aki védtelen?

Egyébként igazad lehet, mint bármikor: Ez is a világhoz tartozik, mint ez az én konokságom, és jó, hogyha van, aki él és élni hagy.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.