REGGELI GONDOLATOK

notitiae praeliminares

Önmagunkat iróniával, bensőséges szeretettel szemléljük. A gyöngéd irónia. A szerelem archetípusa.

A másik ember iránti alapérzés, a közvetlenség pillanatáig, a részvét. Azt követően  az ellenséges érzület.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a kegyetlenkedésből fakadó öröm, a diadal mámora, amikor tükör előtt tetszelgünk gonoszságaink gyümölcsében.

A szégyen színlelés. Jó esetben elhatárolódás énünk valamely fellángolásától, megtagadása énünk sötét, gyilkos vagy éppen esendő oldalának, elutasítása annak, hogy megismerjük és azért birtokba vegyük önmagunk.

A szánalom és a részvét mostohák. Az előbbi kiskorúként, gyámoltalanként bánik velünk, az utóbbi társnak, tragikus hősnek tekint.

'Csak nehogy a tetteinket utólag cserbenhagyjuk!'

HAZUGSÁG

A szégyenérzet idegen tőlem. Ha megtörtént, mitévő legyek? Nem jó, nem rossz.

Szégyenkeznem azért kellene, ha olyat tennék, amiről itt és most érzem, nem én vagyok. Ilyesmi azonban nem fordul elő.

Amikor nevetsz, orrom alá dörgölöd, mit tettem tegnap, mit mondtam Z-nek, milyen álmokkal őrjítettem meg a naiv kísérőt, nem érzek mást, legfeljebb csodálkozást. Én voltam. Vagy jobb lett volna, ha hazudnék neked?

VONZÁS

Bántalak. Egyre több örömöt találok abban, hogy fájdalmat okozok neked.

Még jó, hogy a kilátástalanság sötétjét nem felejtjük! Még jó, hogy történjék bármi, nem mondom embernek: 'Jöjj! A világ a tiéd!'

Azon a komor órán hallgatni fogunk. Tudni fogom, hogy velem vagy. Tudni fogom, hogy még így is, hogy hallgatunk, egyedül vagy. Tudni fogom, hogy nem vagyok veled.

JÉZUS

Azt mondod, vártuk Őt? Vagy valaki mást? Bárkit, aki enni-inni ad? Meggyógyítja a betegeket és minden gondját ennek az emberiségnek egycsapásra leveszi a vállainkról?

Ezt vártuk? Vagy a keresztre feszítés gyötrelmeit? Vagy amikor Istenről beszélünk, mégis miképpen fordítjuk le ezt a szót?

Hogy mit tennénk ma egy megváltóval vagy egy megvilágosodottal?

Csak a megszokottat.

Gúnyt űznénk belőle, megkínoznánk, kerékbe törnénk, miszlikbe aprítanánk, nyárson sütögetnénk, hogy végül, mint bűnbakot, kiűzzük a pusztába vagy valamely elmegyógyintézetbe.

Nincs ebben semmi meglepő.

Nem is értjük, amiket összehord.

DANTE

Valami hihetetlenül gyermekdednek érzem a törekvést, amely arra irányul, hogy egyszerű, hétköznapi témákról folytatott beszélgetéseknek a tudományosság olyan cizellált látszatát kölcsönözzük, amely számos olvasót eleve kizár a diskurzusból.

Nem hiszek semmiféle tudományosságban, mint csodaszerben. Semmivel nem igazabbak az állításai, különösen nem énem vonatkozásában, mint Bözse néne ráolvasása, és hadd kockáztassam meg, Bözse néne legalább nem vindikálja magának a jogot, hogy ti. egyedül ő az igazság letéteményese.

Eltekintve, és ez természetszerűen pimasz, perfid gesztus a részemről, amelyre vonatkozóan egy percig sem vitatom, hogy egyetlen laboratóriumban sem állná meg a helyét, nem is ez volt a cél, a laboratóriumok csak definiáljanak, mérjenek, határozzák meg a fajsúlyt, a molekuláris szerkezetet, eltekintve tehát a kutatásoktól és mindentől ami ennek következménye, azaz magától a történelemtől, a tudományosság az én vonatkozásában teljességgel fölösleges.

Soha, és ezt most a legkomolyabban gondolom, nem adott választ, sem eligazítást, de még csak bíztatást sem életem egyetlen fordulópontján sem relációanalízis, sem szillogizmusok, jelenvalóságom ellentmond minden tudományos ésszerűségnek, a történelemnek mindössze elfogult játékosa vagyok, aki függöny mögül, Maya fátylába gabalyodva sütögetem a rántottámat, reménykedem, hogy túlélem, és ha minden elvész, én akkor is, boldogan élek.

Danténak sikerült. Egyetlen mondatával könyvtárnyi Tudományos Akadémiát szégyenített meg:

'Az emberélet útjának felén,
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.'

RUSSELL

Az emberiség szót nem szeretem. Ez most minden tudományos alapot nélkülöző értékítélet.

Olyannak érzem, mint a halmazok esetében, ha adott sokaság minden eleme tartalmazkodó halmaz, akkor halmazuk a tartalmazkodó halmazok halmaza és mint ilyen, önmagának is eleme.

Russell eljátszott a gondolattal, vajon mihez kezdenénk, ha hasonlóképpen az önmagukat elemként nem tartalmazó, azaz nem-tartalmazkodó halmazok összességének halmazát alkotnánk meg, mint a nem-tartalmazkodó halmazok halmazát.

Ezesetben a nem-tartalmazkodó halmazok halmaza:

1. tartalmazkodó, tehát tartalmazza önmagát, mint nem-tartalmazkodót, ami ellentmondás;

2. nem-tartalmazkodó, ezesetben valóban tartalmazza önmagát, mint nem-tartalmazkodót, ami azt jelenti, hogy mégis csak tartalmazkodó, így ismét ellentmondásba ütközünk.

BEVEZETÉS

A képesség tulajdonság. A tapasztalás más, mint a tapasztalás képessége.

A lélek és a test ős-kérdése nem megítélhető egyszerű, kijelentő mondatok közreműködésével.

A természet adott világában, ha nem tapasztalunk valamit, hogyan rendelkezhetnénk róla megbízható ismerettel?

Bármit mondasz, legjobb esetben is csak feltevés. Persze jól hangzik. De mennyivel igazabb, mint bármely másik?

Melyik a hordozó és melyik a hordozott? Melyik a szubsztancia és melyik a szubsztrátum?

Ki (nem véletlen a megfogalmazás)  a garancia arra, hogy a kettő, mármint test és lélek együtt a tudat?

A tudomány célkitűzése annyiban és csak annyiban tér el a filozófiai törekvéstől, amennyiben az emberre, az énre, az itt-és-most-levésre vonatkoztatott reflexiótól elhatárolódik.

Amikor lélek és ős-egy szavakat használunk, vonatkoztatva azt saját mindennapi jelenvalóságunkra, pusztán megnevezéseit keressük egy jelenségnek. Hogy bármelyiket szeretnénk vagy akarnánk vagy ragaszkodnánk hozzá, nem tudnám megmondani.

Az egyén adottnak tűnik. A közösség valamilyen formája szintén, ha másképp nem, mint látszat.

Nem biztos, hogy akarnom kell az egységhez tartozást, ha felteszem, hogy az egy a kezdet, az egyediség csak ebben létezik, számára az egy eleve adott.

SZERELEM, HŰSÉG

Wittgenstein beszél. Nem undorodik a testtől, nem fél attól, hogy kisajátítom, én sem rettegek a zsarnokságtól.

Bármerre nézek, szavakat, emberi könyveket látok. Mosoly és történelem. Szerelem, hűség mindenütt.

HEMINGWAY

Hemingway írja:

'Why should anybody be interested in some old man who was a failure?'

Feltéve, hogy ez sem kötelez semmire.

PRÓZA

Azt mondja nekem a srác, tarthatnék bejárónőt. Megtehetném. Ha nem vennék koncertjegyet, ha felhagynék a színházzal, ha nem imádnám a könyveket, Úr Isten, havonta harmincezret eldorbézolok, ha megbeszélnénk a péntek estét, előtte csütörtök éjjel kisuvickolnám a konyhát, leporolnám a polcokat,  felporszívóznék, ahogyan anyám csinálta, amikor jött a nyányecska és mi glédába álltunk, amíg megpróbált polgári külsőt kölcsönözni a romokba döntött otthonnak, amely pontosan tükrözte, hogyan is élünk - szépen és élhetetlenül.

A LAKOMA

Vendég, aki elégedettségemre nyugtával dicsőítem a napot, megérintenem illetlenség a roskadásig terített asztalt, engedem, terüljön, múljon, mosollyal nézem szolgálóleányom, benned gyönyörködöm.

OLYAN FIATAL, OLYAN RETTENETESEN SZÉP, OLYAN RETTENTŐEN HAZÚG

Tegyük fel, szép.

Nem tudom, mi az igazság, mit kell tennem.

Nem teszek semmit.

Elküldöm.

Elküld.

Búcsúval bolondnak nevez.

Túl jó nekem.

Miért veszítsem el, ha meg sem szólítom?

Hallgatom.

Mi közöm ahhoz, aki szerinted vagyok?

DÉLUTÁN, NAPFÉNYBEN

Fáradt voltam talán? Elfáradtam a jövő nap gondolatától? Nem volt kedvem több fájdalomhoz, márpedig enélkül vágyak sem lehetségesek? Nem érdekelt többé a boldogság? A magamé különösképpen nem?

Nem voltam szomorú. Talán a távolság volt túl nagy, az is csak pillanatnyi.

Ellentmondás. Élni őszintén, félelem nélkül.

Ha őszinte vagyok, a legősibb érzés, ami minden cselekedet mögött meghúzódik, a félelem. Persze csak akkor, ha őszinte vagyok.

A mosollyal nincs gond. A napfénnyel sincs. A gyermekek játékában mindig is gyönyörködöm.

ÉRINTHETETLENEK

Azt hiszem, azt hiszed, szeretsz. Nem jó. Manapság nem járunk gyermekekkel, nem kísérünk első áldozót templomba, nincs bennünk állhatatosság, a mértéktartás nem kenyerünk, mi már csak így élünk, érinthetetlenül.

ÜDVÖZLET, CÉZÁR

Dicső gesztus. A fejedelem biccent, a nép éljenzése harsan, fénytelen tekintetét unottan hordozza körül a hódító, nézi az üdvözült arcokat, a remény és a mosoly sugarait, a sötétség és a vágyak mélységét, amelybe ő taszította az alattvalót, amelyből ő emeli magasba a szenvedőt.

Ugyan, mit változtat ez a nemes magányon? Mit vehet el, mit tehet hozzá a tökéletes idegenséghez, amellyel a nyomorúságos élethez mégis ragaszkodunk?

Talán kedve támadt hallani, amint ódákat zeng a szél? Vagy szerelmes dallamot hoz a lágy alkony? Megvolt ez is, ma éppoly édeskés, mint egykor. Elég.

Így tűnődik magában a kétségbeesést  megölni képtelen, ám érezni megfakult lélek, sárba tiporván a szív gyönge hangját, nem önkényes szolgaságból, nem szeszélyből, nem akaratból, hanem mert retteg, hogy egy nap még felébreszteni találja őt a suttogás.

Szendereg. A fákon szeretet hírnöke, ökörszem bámul a téli ágakon.

A LÁTOGATÓ

Azt hiszem, azt hiszi, tényleg szeret.

Máskülönben miért ismételné a szót 'szerelem' olyan őszintén, annyi akarattal? Miért mondaná, hogy kedves vagyok? Miért jönne, amikor nem fűzi hozzám semmi?

Buta szó ez a 'nem tudom'.

Bármit kérdez, nem a szomorúság, a tehetetlenség késztet arra, hogy azt válaszoljam, nem tudom.

Elmegy.

Elkísérem.

'Vigyázz magadra!'

Nagyon hiányzik.

Hallom, amint a szerelemről beszél.

Beszélget velem.

HASZNÁLATI UTASÍTÁS

Ez itt nem terápia. Nem célom ellátni senkit életkedvvel, nem feladatom megvigasztalni senkit, nem akarok lelket önteni az olvasóba, ha belefáradt a sorok és az élet böngészésébe, ahogyan vitatkozni sem szándékozom. Mindössze megosztom a gondolataimat, a legféltettebb, a legtitkosabb gondolataimat, amelyek oly halkan szólítanak meg, hogy egyetlen zümmögés, egyetlen ciripelés elnémíthatja őket.

Tudom, a magány nem tetszik annak, aki mellém szegődik. Akad, aki azt várja, azért vagyok, hogy beszélgessek vele. Ha alkalmatlan volnék, nem mindegy?

Nem vágyom társaságra. A leghatározottabban nem ma, a leghatározottabban nem itt. Nem az a föld, nem az világ. Nincs ellenvetésem, ha Isten megteszi, én már csak a jó öreg tradícióra hagyatkozom.

Ha lehetséges olyan, aki megszólít, az előbb megszólít, szól, előbb beszélgetünk, majd beszélgetünk még, és csak azután, ha már őt és nem idegenségét tisztelem, talán megszeretem.

Lassan, évezredek alatt.

Így tervezem.

ELLENTMONDÁS

Élni őszintén, félelem nélkül. Ha nagyon őszinte vagyok, a legősibb érzés, ami minden cselekedetem mögött meghúzódik, éppen a félelem. Persze csak akkor, ha nagyon őszinte vagyok.

ESTI KÉRDÉS

Ha egészen őszinte választ szeretnél, nem tudom, mi a megvilágosodottság. Ha tudnám, nem volnék itt. Hogy vágyódom-e utána? Igen. Ahogyan vágyódom arra, hogy ne ébredjek fel több kiégett reggelen, ahogyan vágyódom arra, hogy az otthonomat megtaláljam, ahol ölelhetem, aki engem és valóban engem, nem egy testet, nem egy képzelt és előre jól megtervezett lényt ölel. Jó ez így? Nem tudom. Azt teszem, amit tenni tudok. Nincs ebben sem cél, sem értelem. A legkevésbé abban, hogy ezt elmondom neked.

NEM VAGYOK EGYEDÜL

"Why should anyone be interested in some old man who was a failure?"  -  E. Hemingway

Azt gondolom, hinném. Talán nem is kellene mondanod. Azt gondolom, megérezném. Talán nem is kellene tenned. Eleinte kételkednék, félnék, nem fűződik-e érdeked ahhoz, hogy beszélj velem, meg még attól, hogy elkedvetlenítelek, talán te jobbat, szebbet vársz, talán te jobbat, szebbet érdemelsz - talán még magam sem tudom, miért vagyok.

Azt gondolom, a megértésnek, a másik és az önmagam megértésének játékát elfogadom.

Azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

Azt gondolom, ha ezt a szememre veted, akkor mint minden, ez is fölösleges.

BARÁTOM, A SZEPLŐTELEN

Ha azt mondom, félek, félek megint, ahogy közeledik a hétfő, mint aki kényszerzubbonyba bújik, úgy öltöm magamra a boldogság színét és indulok hozzád, vajon nem akarnál kioktatni, papolni nekem, hogy bezzeg őszinte, tiszta ember nem jelmezt visel, de igaz és hiteles, bárhol volna is?

Papolj csak bátran! Amikor eltévedek, te sárral kened be testemet. Fejemre olvasod, amiért nem dicsőítem a napot, megölsz - igaz hitednek birtokában.

Egy gyermek jön arra. Kézenfog, leül a porba, a madarak dalát hallgatja. Hallgatom őt, a madarak dalát. Elálmosodom. Hiszem, még nem láttam hozzá foghatót.

KOVÁCS ÚR SZERDÁN

Iszonyat, mennyire unom a fontoskodókat, az öntudat bajnokait, a becsület lovagjait, a turbékolókat, a túlórázókat, a fényes ajkúakat és az egész mesterkélt intelligenciát!

Emberi szót akarok! Önzetlen, fölösleges, emberi szót! Csak úgy, mert itt vagy, és nézd csak, ember volnál és te engem érdekelsz - de nem!

Itt mindennek célja van. Esküszöm, itt még az emésztés is kizárólag abból a célból történik, hogy valamit bizonyítsunk, ki istennek, ki önmagának, ki azoknak, akik egy fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy eszi, nem eszi - nem kap mást.

Már csak azt nem értem, hová is lennénk, ha egyszer fogná magát az a Magasságos és odabiggyesztené teszem azt a Tóra vagy valamelyik testamentum elé, hogy: "Gyerekek, ez itt az egyetlen esély, hogy egymással beszélgessetek!" - nem tudom, mi történne.

Múlik a perc, Kovács úr pénzügyekről tárgyal, Piroska kávét főz, Guszti lakájként sündörög, aztán konchoz jut ő is, konchoz jut mindenki, én meg szép lassan megfulladok.

Vajon ha fognám magam és kinyitnék minden ajtót, vajon kirúgnának, amiért ennyire kiégett vagyok?

A KOMPONISTA

A cél, az egység és a lét illúziójáról beszél a szerző.

De mi van, ha marad a lét, a szeretet és az értelem? Ha e három kategóriába vetett hitünknek eredünk nyomába és találjuk magunkat az unalom küszöbén? Ha az értelem a szeretetbe kapaszkodik, a szeretet a létre mutogat, a lét pedig sötéten mered a semmibe, lepereg róla minden szubjektivitás, még afelől is bizonytalanságban hagy, vajon vagyunk-e egyáltalán?

E percben a szó megnémul. Helyét a csend, a rettegés foglalja el. Az egyetlen bizonyosság, amely mindent felülmúló erővel veszi birtokába a rettegőt, hogy többé nem képes önmeghatározásra, belemerül a feneketlen mélységbe és úgy hiszi, örökre ottmarad.

Hosszú órákon, csillagéveken át időzik árnyékok között. Gyászolja létezésének meghitt, elveszett pilléreit. Előbb az erkölcsben keres menekülést, majd a megszokásban, majd nem lelvén más kapaszkodót, felébred és a napba néz.

Ugyanúgy folytatja életét, mint azelőtt. Batyuját vállára veti, köszön, mindez azonban többé nem az alamizsnáért könyörgő éneke - egyedül marad.

Táncos, énekes, törékeny komponistája a végtelennek.

"Most persze a géneket okoljuk, mert anyánkat apánkat testvéreinket nem lehet - a család az szent! Hiszen ha ők sem szerettek, akkor ki...?!"

- P.I.

A CSALÁD AZ SZENT

A mindenségedet! Ebben a pár sorban aztán van dac, gőg, harag! Ez aztán tetszik! Még ha szokásosan azt válaszolom is, hit nélkül is szeretni kell az embert! Hit nélkül csak igazán! Szeretet nélkül csak igazán! Állatként, gyilkosként csak igazán - bármiért gyilkolna is!

Jézusom, miket írok?! Biztos, hogy így gondolom?! Nem, nem így. Pedig így is igaz.

Akkor hogyan?

MESÉKRŐL

Sokáig törtem a fejem, vajon öngyógyítás-e, ha írok. Nem tudom. Leginkább túlélés és kényszer. És persze menekülés egy világba, ahol nem érhet utol senki, aki abban a másik, igazi világban annyira bátor, annyira erős, aki bárkit - engem aztán egy perc alatt - legyőz.

Itt még bántani is másképp szokás. A legszörnyűbb, amit eddig a fejemhez vágtak, hogy szemérmetlen és embergyűlölő vagyok.

Na ja! Exhibicionizmus az kellett, hogy szoruljon belém, ha egyáltalán megszólalok. És hát igen, a gyűlöletben is van igazság. Ha nem szeretnék, nem fájna, nem is gyűlölnék annyira.

Mese? Nem tudom, alkalmas vagyok-e meseírásra. Mesélni imádok. Órán, szünetben, utcán, néha még magamat is álomba mesélem, de amikor írni kezdek, mint ha nem én lennék ura annak, ami a papírra kerül.

Meg aztán mesélni csak valakinek lehet. Látnom kell, legalább képzeletben azt az egyetlen embert, férfit vagy nőt vagy gyermeket, akinek mesélek. Látnom kell az arcát, éreznem a szuszogását,mert akkor - minden szó érte van. Ha fél, szelídebb árnyalatokkal kell megrajzolni a viharokat, ha álmos, halkabbra kell fogni a mesét.

Ha jól emlékszem, eddig egyetlen embernek írtam mesét. Nem sikerült különösebben jól, szerelmes voltam, szentimentális volt és persze happy end lett a vége, azóta nem próbálkozom.

Ki tudja? A kedvedért még ez sem kizárt.