ÜDVÖZLET, CÉZÁR

Dicső gesztus. A fejedelem biccent, a nép éljenzése harsan, fénytelen tekintetét unottan hordozza körül a hódító, nézi az üdvözült arcokat, a remény és a mosoly sugarait, a sötétség és a vágyak mélységét, amelybe ő taszította az alattvalót, amelyből ő emeli magasba a szenvedőt.

Ugyan, mit változtat ez a nemes magányon? Mit vehet el, mit tehet hozzá a tökéletes idegenséghez, amellyel a nyomorúságos élethez mégis ragaszkodunk?

Talán kedve támadt hallani, amint ódákat zeng a szél? Vagy szerelmes dallamot hoz a lágy alkony? Megvolt ez is, ma éppoly édeskés, mint egykor. Elég.

Így tűnődik magában a kétségbeesést  megölni képtelen, ám érezni megfakult lélek, sárba tiporván a szív gyönge hangját, nem önkényes szolgaságból, nem szeszélyből, nem akaratból, hanem mert retteg, hogy egy nap még felébreszteni találja őt a suttogás.

Szendereg. A fákon szeretet hírnöke, ökörszem bámul a téli ágakon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.