LÉTFÉLELEM

Kalandra fel! - így indulhatott csatába a középkor lovagja. Fájdalomra fel! - ez jelszava a szenvedőnek, amikor a sors újabb fintora ellenére úgy dönt, pirkadatig közöttünk marad.

A szenvedésről beszélgetünk. Milyen sokrétű, milyen különleges a kincs!

Ha te kínzol, tetteid perverz lélekről árulkodnak. Ha nem, be sem kerülsz a Circus Flaminius regioba, azok közé, akiket szerettem, akik Canossa küszöbén fontosak.

Én voltaképpen múzsára vágyom. Tüneményre, amely megtestesíteni képes a félelmeimet.

A szeretet mindössze árnyék? A lét nem más, mint félelem?

Még idegen, még kiábrándító a gondolat, hogy újabb szemfényvesztővel állok szemben. Oly bensőségesen hozzászoktam a létezés tudatához, hogy eredeztetni a szerelmet a legősibb érzésből képtelennek, szentségtörőnek mutatkozik.

Pedig szenvedésem forrása én magam vagyok. Csakis szabadságom, csakis önkényem tartja életben a fájdalmat és a bálványt, akitől szenvedni engedem magam, s a tudat, hogy hatalmát nekem köszönheti, megfosztja minden varázstól.

Közönséges szürkés-fekete kő. Egyesek szerint ametiszt, amelyet saját kezemmel tisztítok meg a hordaléktól, hogy felragyogjon a legtisztább érzés, a létfélelem.

OLVASOK

Az ember olvas. Legtöbbször hajnalban, hazafelé, vagy villamoson, vagy éjjel, vagy úgy, hogy a srácoknak keres valami újat, izgalmasat. Így találom meg Csejteit. Így kerül a kezembe a Zander előadás.

Kevés, amire időt szakíthatok. Ha érzem, hogy olvasnom kell, félreteszek mindent, legfeljebb a gyerekek élveznek előnyt, csak az ő kedvükért  függesztem fel az időtöltést és megyek ki a konyhába, hogy összeüssek valami vacsora-szerűt.

Ma más. Ezúttal nincs más kényszer, mint a vágy, hogy elbújjak, kettesben maradjak azokkal, aki kedves nekem, itthagyjam, ami túl élénk, túl bizarr ahhoz, hogy enyém legyen és rábízzam magam a társra, akiben még nem csalódtam - a gondolatra.

Ez történik minden hófordulón. Egy napig, egy hétig vagy épp csak egy pillanatra elrejtőzöm, olvasok Singert, Unamunot, Nietzschét, és ha megéheznél, persze, szólj. A hűtőben találsz  felvágottat, pizzát.

Igaz, tegnap se volt más.

Az is igaz, ma kihagyom, hogy lakomával kínáljalak.

HOPPÁ!

Ideje válaszolnom a kérdésre, miért nem vagyok szerető.

Egy, mert nekem így jó.

Kettő, mert nem hinném, hogy az jó dolog.

Három, mert nem tudom, hogyan kell szeretőnek lenni és mert engem egyáltalán nem hívnak randira.

Rövid pályafutásomat az interneten a Női Alternatívák Klubjában 1969-ben befejeztem. Azóta beszélgetek, többnyire önmagammal, többnyire fölöslegesen. Néha akad, aki végigmér. Néha végigsimítja a vállamat, felbátorodik, aztán, mint aki fél, hogy hazugságon érik, egyik badarságot a másikra hordja - rövidebb úton távozik.

Ha úgy fohászkodsz hozzám, mint Vesta-szűzhöz, ha nem látod a kölyköt, aki csak arra vár, hogy rossz fát tegyen a tűzre - mégis miért gondolod, hogy szeretőd leszek?

Én megszólítalak - te nem jössz játszani.

Kell ennél vidámabb dráma?

Kell ennél pocsékabb hangulat?

A SZENVEDÉS ÉS A SZENVEDŐ

Milyen különös! Te önmagadra vonatkoztatod, mint szenvedőre a szerkezetet, én a szerkezetet alkalmazóval azonosítom önmagam.

Az egyikünk engedi meghatározni magát a szerkezet által, én megelőzöm magam és meghatározom a szerkezetet.

Én így írom le a világot. A világ ezért jelenik meg így nekem.

Te hagyod, hogy valaki, valami, a világ vagy Isten, vagy Isten tudja, mi vagy ki leírjon, körülhatároljon, holott ha így, a másik nézőpontot szemügyre véve megnézzük, kiderül, hogy aki szenvedni látszik, a cselekvőt fosztja meg magától, hogy előléphessen ő maga, mint szenvedő alany, de mindenek fölött - mint ALANY!

Lám, akkor is pimasz, ha nem szabad.

TÚLSÓ PART

- Ha jobban bánnál velem, én más lennék!

- Én pedig ilyen vagyok, és aki vagyok, te engem nem szeretsz!

HÁLA ISTENNEK MÉG ÉLEK

Lassan eljutunk a forráshoz: vajon eredendően jó-e az ember.

Hányszor megfogadtuk, többé nem kísértjük a Közömbös Építőt! Hányszor esküdöztünk, többé nem tesszük nevetségessé az Emberszabású Lényt!

Most mégis megismételjük Szókratész, Ágoston, Rousseau tévedését. Reménykedünk, talán felfogjuk, mennyit ér a brit lapokból Leviathánként testet öltő Hobbes-i fordulat. Talán belátjuk, előttünk áll az ember, embernek farkasa, akinek a jellemére már csak egy kategórikus imperatívusz adhatna választ, vagy következzék a lázadás és hogyha lázadás, akkor Isten eltávozott.

Én nem hiszek az ember jóságában. Az állatvilágban is akadnak szép szál gyilkosok.

Kedvencem, a fekete özvegy vagy az imádkozó sáska, vagy a bibliában citált galamb, az első kettő, nincs kedvtelés, nincs mosoly, amiért menyasszonytáncát követően megkímélné párja életét, az utóbbi - halálra marja társát.

Kérdés, az állatvilágból miféle ösztönökkel érkezünk a fölegyenesedés korszakába. De még ennél is fontosabb, hiszen csak társasságunk által nevezhetjük magunkat embernek, milyen gátlások és milyen ösztönzések rakódtak rá az ösztönökre.

Szeretném hinni, hogy az ember, már akit anya szül, nem gyilkol kedvtelésből, nem leli örömét abban, ha más embert szenvedni lát.

Csakhogy nem így van. Nap nap után egyre nagyobb számban akadnak, akik már réges rég nem a természet útját járják, akik a gyönyörűség forrását csakis a szélsőséges kegyetlenségben vélik megtalálni.

Ha feltételezem, hogy életem során ilyen jóemberekhez van szerencsém, hálát adok az égnek és a földi isteneknek, hogy aki látott, még időben utamra engedett.

MA - HOLNAP

Holnap újra dolgozom. Épp ideje. Mielőtt túláradó boldogsággal a tavasz ölelésébe vetném magam, ilyenkor elfelejtem, hogy én már nem, hogy engem estélyre várnak, gyorsan vissza az iskolapadba, elő a könyveket, pedig ha tudnád, mennyire élvezem azt a pár nap semmittevést, milyen felelőtlenül barangolom végig az utcákat és csak úgy, mert úgy hozza kedvem, mosolygok fűre-fára, és képzeld, akad, aki ma rám nevet!

VERSACE - ROMA

 ona byla v parizhe

Őrült vihar. Alig egy órája a Pannónia utcában sétálok, a járdán rózsaszirom, virággal a kezemben hogyan is mernék végigmenni a Nagykörúton, aztán olvaslak és már egyáltalán nem  vigasztal, hogy a nyomorúságom megmentheti a nagyvárosokat, hogy a legújabb kutatások szerint zöldebb vagyok a zsidó negyed dohos utcáinál, hogy jobban takarékoskodom az életünkkel, mint a Nyitott Műhely, egy nagy fenét!

A közeledbe sem érek! Nem utazunk mi egy villamoson, nem lépünk egyazon kövön!

A múlt héten színházban jártam. Szép volt. A Kodály köröndnél elegáns hölgyek méregdrága kávé és koktélok fölött, ráérősen, nem sietnek, nem aggódnak a rezsiért vagy ha a gyerek beteg, a túloldalon nyitva a Gucci, a Könyvpalota, szédülök, mint aki  más világba téved, itt mindenki kedves - engem itt nem engednének be még a sarki boltba sem.

Én nem álmodom kegyelmesékről. Nem bánt a lejárt szavatosságú kefír. De itt, ebben a régi-új arisztokráciában úgy érzem, nem vagyok magam.

Még jó, hogy nincs rám írva! Még jó, hogy nem sejtik, micsoda szégyenben, szegénységben, igénytelenségben élünk mi ott, akik még sosem nyaraltunk Rómában!

CSAK AZ A POFON, AZ KÉNE

Néha egyenesen sajnálom, hogy nem tanultam meg amúgy isten igazából behúzni egyik-másik hájhólyagnak.

A tudat, hogy gátlástalanul visszaütnek, hogy mielőtt lekeverném az első pofont, a szemközti falon landolok szipogva, elkenődött festékkel és bezúzott orral, visszatartott.

Becsületemre legyen mondva, sosem az erkölcs, nem az, amit még anyám mondogatott, hogy tudni illik a tettlegesség nem érv, meg hogy a bölcs ember ereje a szív és a szavak, nem ez volt, ami a mozdulatban megakadályozott.

De azért valljuk be, jól esett volna!

NEKEM HARMINC

Adok neki harmincat. Több nem lehet. Na jó, legyen harmincöt, de annál aztán egy nappal sem vénebb. A negyven persze jobban tetszene. Én ugyanis ötventől kezdek beindulni, ez a mágikus szám, ötventől érdemes látni, addigra kialakul a jellem vagy minek nevezzem, addigra  annyi görcs szorul belé, hogy ha mást nem csinálnék, csak naphosszat nézném, már az is felérne egy kiruccanással.

Csak hát a fene se akarja, hogy nézzék. Főleg nem ebben a korban. Ebben a korban már nem tudjuk elhinni, hogy akad, aki szépnek lát, nem merjük elhinni, hogy értünk érdemes.

MÉG EGY NAP

Nem, nem tetszik nekem.

Az arca ráncos, a homloka töpörödött, az a folytonos rángás, a rajongni tűnés, az is csak megjátszott, szeretkezés helyett egy kis adrenalin, az is csak mesterkélt, már csak a nők, a kedves, ártatlan lányok élnek, őket még megtéveszti a zöld szemű szörnyeteg, ők még vannak, még igaziak - szegények.

Ami meg engem illet, szerintem ma sem megyek.

ZSARNOK ÉS URALKODÓ

Bármerre indulok is el, be kell látnom, hogy újra és újra oda lyukadok ki, hogy beszélgetünk. Minden beszélgetésünk végén abba a kérdésbe ütközöm, hogy ezek itt szavak. Ezért most én kérem, vegyük komolyan, amiről beszélünk, lássuk, mit jelenten számunkra a szó.

Nem értek a hermeneutikához. Nem vagyok nyelvfilozófus és már a szimbolikus logikánál  úgy éreztem, hogy itt valami hókuszpókusz folyik, nem arról beszélünk, ami a lényeg, addig finomítjuk a nyelvi szerkezetet, amíg elérkezünk a teljes létképtelenséghez és már nem marad más, csak a világ, csakhogy a nyelv - a világ maga.

Vegyünk egy férfit, aki látván egy mozdulatunkat, de jó, adjunk neki egy hónapot, amíg a szeretőnk, az is kevés, mert minden gesztust értelmezve és átértelmezve tapasztal lelkében, vegyünk egy férfit és azt, amint bennünket megítél.

Mondassuk vele, hogy felszínes, üresfejű fanatikusok vagyunk, amolyan jókislányok, akik a tanítók és a vagyonos házas- és üzletemberek lieblingjei, minden bizonnyal ilyennek lát bennünket, mi  pedig élünk, a világ hátulsó végén, nincs tanár, aki vállalná: 'Íme, az én tanoncom!', nincs mecénás, de még egy középnyamvadt hitelező se, csak magány és remény, és mégis, tudván, hogy a látszat nagymesterei vagyunk, tudván, hogy ez is csak egy a hét próba közül, amit a kérőnek ki kell állnia, bennünket zavarba ejt a szó, az ember ugyanis nem pusztán hangegyüttesként érzékeli azt, de tükörként pillant bele, megrémül, azt hiszi, netán a sminket rontotta el és az én elvész a festék alatt.

Mondhatom, szép kis kalamajka! Egyetlen szó és a személy, aki a szót fogadja, megrendülten áll a szó előtt.

És ez így marad jó ideig. Egészen addig, amíg tükreink nem mondanak nekünk mást.

A legjobb tükrök azok, amelyeknek nem fűződik semmi érdeke ahhoz, hogy bennünket szeressenek: nem lehetünk kedvese, nem vagyunk anyja, sem gyermeke, kizárt, hogy egymás alá- vagy fölérendeltjeiként tiszteljük egymást, nem függünk egymástól egzisztenciálisan, mégis odafigyelünk egymásra, egymás szavaira és cselekedeteire, a másik ember számunkra ember, sokszínű, határtalan.

Milyen szép is volna hinnünk, hogy mi magunk és a mi világunk szépek vagyunk!

A dolog nem ilyen egyszerű. Mi magunk is mondunk és teszünk olyat, ami megrendíti ezt az univerzumot, benne az ént és a másikat, aki minden erejével, a nyelv erejével is, keresi az ént - a másikat.

Az ember társas állat. Nem győzöm elégszer elmondani. Érinteni, érezni, szagolni, szaporodni, szeretni, látni, ölni akar, és ehhez megragad minden eszközt: szavakat, cselekedetet,  mulasztást, hogy a keresztény kultúrkör is megkapja a maga jussát, tudván, hogy a folytonos küzdelemben a nyelv talán a legfélelmetesebb eszközünk.

Nem is eszköz - zsarnok és uralkodó.

SECRET LIFE

 https://www.youtube.com/watch?v=0NfF5N6IcoE

Én, akit már régen eltemettem, ajándékot kaptam délután.

Te vagy az egyetlen, aki Phoenixnek becézel.

Van egy-két emlék, a fülledt meleg, a lakótelepi férfiak, amint kihajolnak a balkonon és nézik, hogyan vész el a perc és az életük, nők, akik betonba préselt homokozók mellett szidják a bébiételt, magányosan, csupa hozzám hasonló életművész, hazugságokkal és hűtlenül,  te pedig, látván, hogy megfulladok, hogy szénné éget a por és a férgek lakmározzák a múltamat, te eljössz és a titkos életről beszélsz.

Nem tudom, mit mondhatok. Nem merek hinni feltámadást. Elfogadom amit hoztál, a napot, megköszönöm, hogy ember szól hozzám, férfi, ennyivel tartozom, és bevallom, bár mindkettő félelmet ébreszt, mindkettő kedves nekem.

NAPLÓTÖREDÉK

Jó kedvem van.

Imádom, ha kisüt a nap.

Ilyenkor engedek a kísértésnek, hogy felkeresselek, ilyenkor eltervezem, hogy veszek egy szál rózsát, ezer helyett egy is tökéletes, aztán irány az utca, a ház, esetleg mobilon odacsörgök, ugyan nézz ki azon a barna balkonon, aztán látom, amint öntelt mosollyal végigmérsz, mustrálsz, fontolgatod, mit és hogyan bánthatnál  bennem, ellenem, na, mondom, ezt most kihagyjuk, ehhez most nincs bennem semmi hangulat.

Ideológia: adok egy esélyt, hogy ma is magadra hagyjalak.

drámai, mint ez az én cselekmény nélküli életem

Régen nem mosolyogtam. Régen nem beszéltem senkivel, senkinek arról, hogy meghaltam.

Már nem tudom, hány éve történt, hogy ott maradtam, abban a szobában, ahol minden elkezdődött és minden véget ért.

Különös érzés. Mint ha nem is én, hanem önmagam külső árnyéka volna az, ami mozdítja lábát, próbál mondatokba rendezni gondolatokat, örül a szónak.

A férfi ennyire más volna?

De hát mi az, amivel annyira magamra haragítom, hogy hanyatt-homlok menekülnie kell, egyetlen tollvonással áthúzva a nem-történteket és engem?

Attól félek, ami bennem él, számára nincs.

Én pedig elmondom mindennek. Épp csak ő nem tudja meg, hogy nem vagyok.

Így tavasszal szeretnék hozzá rohanni. Varázsolni neki fényt, virágokat.

És hogy mozdulatlanul nézem, miként követik egymást a napok - keserves megcsúfolása annak, hogy vagyok.

LÁZ

Lázas vagyok. Menekülök a lázba. Ettől persze lesz bevásárlás, gyerek, unoka, csak hát nem múlik. És ami a legrosszabb, nem vagy velem.

Minden nap elindulok, virágot veszek, ezer rózsát, sárgát és vöröset, az ajtód elé szórom mind, aztán elfutok, megcsörgetem a telefonod, az is csak képzelet, aztán találkozunk, valami étterem, én meg öreg vagyok és nem megyek, az is csak álom, álom és vágy, te sehol, én mindenütt veled.

Gondoltad volna, hogy azzal a rövid kis kiruccanással megölsz?

Gondoltad volna, hogy egyszer itt maradsz velem?

JEKYLL ÉS HYDE

Van ez a Jekyll. Kedves, jóképű, a modora megnyerő. Gondoltam, megnézem, kiféle, mivel üti agyon az idejét.

Otthon ül. Mindez már abból is nyilvánvaló, hogy reggeltől estig levelezik. De szép is az! Csak hát a pénz, ugye! Nagy úr! Mert akkor ki keresi a pénzt? Az asszony? Egy emelettel följebb? Akivel elhitetjük, hogy csakis őmiatta olyan a földkerekség, hogy a facér férj a neten kávézik a szívtipró irodistával?

Mi közöm hozzá!

Amikor eljutunk odáig, hogy iPodon is tudjunk szaporodni, remélem, szólnak nekem. Azt beszélik, az sterilebb, mint ahogy én csinálom.

Huszonnégy év magány, szerelem és bizalom és akarat, hogy örökre együtt, aztán tessék: örökre együtt.

A  férfi, aki engem szeret.

MÉG NINCS ANYÁK NAPJA

Még lehetek szomorú, még elesett vagyok, még nem kell ünnepelnem, nem kell hazudnom, megúszom anélkül, milyen nagyszerű anya voltam és vagyok, ahogy elmúlt a tegnap is.

Már ők sincsenek. A virágok, a köszönöm, az évek, mindaz, ami az életem vagy én - vagyok. Nem tudom, hova, miért. És ami megmarad, na, annak aztán nem sok kedve van, hogy énekeljen.

Jöhet a pesszimizmus. Meg az, hogy nem értékelem a kedvességedet.

Néztél már tükörbe? Én minden nap megteszem. És csak egy kölyköt látok, aki elveszett.

GOMBSZEMEK

Mindenben igazad van. Keresem a kibúvót, a felmentéseket, az életért, amit úgy éltem, hogy annyi minden nem sikerült, a vigasztalást a napfényben, ha ölelés nem maradt, az örömöt a gyermekben, amikor hideg van és fázom, esténként nagyon fázom, de egyet képtelen vagyok.

Képtelen vagyok elpocsékoltnak látni az életet, ami igaz, ami az enyém. Én ugyanis mást nem tudok.

Ha tudnék, ha mernék, azt hiszed itt ülnék, várnék a csodára, hogy valóra váljon, anélkül, hogy magam indulnék el, hogy tegyem és éljem?

Nem megy. Érted? Peer Gynt és a gomb. Ilyennek sikerültem, és e percben magam is gomb vagyok.

Hát gombszemekkel bámulom ezt a világot. Azt, amelyikről beszélsz, amelyikre vágyom, amelyiktől rettegek, amelyikben oly gyakran gyönyörködöm.

Ahogyan a gomb a kabátban. Örömöt találok benned, az emberekben, a csodában, ami az élet. Még akkor is, ha én azt nem élhetem.

Persze megfeledkezem magamról. Volt és van, hogy kialakul az érzet: "enyém".

Nekem ez annyit jelent, hogy én-részemmé teszem. És persze fáj, hogy ez az én-rész az arcomba nevet, azt mondja, nevetséges vagyok és mindvégig közömbös voltam a számára.

Mit tehetnék? Befogadom a fájdalmat is. Így mindketten, ő és a fájdalom - az enyém.

Aztán felébredek.

UTOLSÓ KONZULTÁCIÓ

Hej-de-Camus, Hej-de-Sartre, Hej-de-Jaspers, Hei-de-gger. Próbáljuk memorizálni, ami mögött a tartalom még öt vagy tíz év múlva is, ha homályos érzés, zavaros sejtés marad, egy élet tapasztalata nyitja majd meg a szemet, hogy lásson betűt, megértsen egy-egy szót, de ők most vizsgáznak, megfelelnek, felveszik a harcot olyan elvárásokkal, amelyeket kizárólag azért találtak ki, hogy elkápráztassák a nézőt, jó kis marhaság, én meg lököm a  neveket, a fogalmakat, pedig dehogy - ez nem az, amiért élni érdemes.

SEGÍTS!

Sok furcsaságot látok. Nem kizárt, hogy csak én látom, de jöjjön egy történet.

Egy ismerősöm, egy tanár:

"Miért nem szól? Mondja, hogy segítségre szorul! Mondja, hogy hallgassam meg!"

Épp a földön térdelek, a magnómat állítgatom. Ránézek:

"Attila, segíts!"

Mint akibe villám csapott, rémülten hátrál:

"Ezt most hogy érted? Mit akarsz?"

Elnevetem magam:

"Semmit. Csak hát a szavak, a szándék és a tett olykor különös utakon járnak. És hogy melyik merre, mi magunk sem tudjuk biztosan."
 

SZÉP FÉNYES NAP

Nem hiszem, hogy jól érzem magam. Nem hiszem, hogy jó vagy jól vagyok. Ami vagyok,  magamnak társ, másnak idegen. Igyekszem a legjobb társaságban tölteni az éveket.

Amint leballagunk, belépünk a terembe, szétosztom a 'behívókat', pár könyv, úgy gondolom, búcsúzni és dicsérni nyugtával illik a napot, egy szó az útra, aztán a lényeg, találkozunk hétfőn meg másodikán, az eligazításon meg egy meghittebb napon - és kész.

Talán nem is volna igaz, talán túl szép is volna, ha nincs az a férfi,  ha nem penderül oda elém, még sosem láttam, ha nem mondja, nem gratulál, ez volt élete legpocsékabb osztályfőnöki órája, amin vendég volt, én meg levegőt nem kapok, csak nyögdécselek, hogy sorry, az a bizonyos óra szerdán volt, ez most nem az, el tetszett véteni a házat meg az utcát, a személyt, de már hátat fordít, már megvető mosoly és zsebrevágott kéz - magamra hagy.

Milyen szokatlan. Valami névtelen és nem jó, valami, ami célt tévesztett és most elveszett, egy töredéke az életemnek, meg persze az idő, amely mindent megold, mert én ehhez túl sok és túl kevés vagyok.

ÓRÁK

Ma egészen más a nap. Még szótlan, érintetlen. A hét elrohant, rám se köszönt, azt se mondta, hogy vagy, ment, amerre láthatatlan útja kényszeríti, a semmibe.

Szeretem ezt a percet. Kívül világon, belül a lélek pitvarán, Káposztásmegyeren innen, ahol az órák mutató nélkül bámulnak a végtelenbe, mint ha szárnyát feszítené a lélek, száguldana a nap felé, szabad vagyok, ahol a madár se jár.

Még alszanak. Még kézzelfogható a csend. Még időtlen, beszédes itt a némaság.

KÉPZELT FARKASOK

Hogy mi valóság és mi nem, nem tudom. Engem nem zavar a látszat világa. Egy felvillanó kép, egy farkas, ahogyan írod, különösebben nem kedvetlenít el, ha ez is csak a képzelet játéka.

Hogy van-e különbség gondolt és leírt szavak között? Változtat-e bármit a dolgok állásán, ha válaszolok? Igen és nem. Mint mindig. Azzal az egy kitétellel, hogy az idő csak számunkra van. Vagyis nem tudjuk eltékozolni.

A ma és a holnap vég nélkül követik egymást. A tegnap nincs sehol, idegen üvegszilánk egy másik univerzumban, ahova én már nem tartozom. Bolyongok kísértetként abban a kozmikus tudatban, amelynek parányi része vagyok, és ez lesz a sorsa minden pillanatnak, minden leütött billentyűnek, minden válasz nélkül hagyott levélnek.

Játszhatunk. Időm tenger. Vagy játszhatjuk azt, hogy nem játszunk. Vagy nem játszunk mégsem, ez jó játék, ahogy a perc diktálja.

De jó, próbálok gondolkodni. Nem csak egymás mellé, elé, után helyezni a szavakat, hiszen azt mondod, játszunk: beszélgetünk.

Miért idézel elpocsékolt időt?

Félretéve a tréfát, én egyetlen elpocsékolt percre nem emlékszem az életemből. Persze, ha minden cselekvésünk valamiféle célra irányul, ha "értelmesnek" kizárólag azt tekintjük, ami véges elménk korlátolt célkitűzéseit szolgálja, akkor értelmetlennek tűnik a várakozás.

Én másképp fogom fel.

Mi minden történik, amíg várok! Hány csodálatos pillanat, próbálkozás, keresés népesíti be a képzelet és a cselekvés képzetvilágát, amíg "nem csinálok semmit"!

Veszítenénk mindezt el azért, hogy birtokolhassunk valamit, ami nem is a miénk és éppen ezért nem is birtokolható? Ami már az érintés pillanatában átalakul nyűggé, unalommá vagy egyszerűen csak középszerűvé?

Hát persze, hogy fáj! Hogy is ne fájna, ha egyszer élünk! De nem közömbös.

Vagy hajnal van még, és magam sem tudom, miket beszélek?

A MEGVILÁGOSODÁS ÚTVESZTŐI

Beszéltünk még a részvétről. Arról, hogy feloldódván a végtelenben, pusztán a kozmikus rend erejénél fogva, azt tesszük majd, ami az adott helyzetben helyénvaló.

Csakhogy nyakaskodik az értelem.

Ha megvilágosodnék, ennek az esélye egy a százezerhez, akkor én bárhogyan cselekszem vagy nem cselekszem, az már egészen biztosan az Egyetemes Törvény szerint való? Nem olyan ez, mint a fatalizmusba forduló predesztináció? Persze egészen más előjellel, de mégis.

Vagy arról van szó, hogy bármi történjék, fölösleges magunkat emésztenünk? A dolgok az, ami, fogadjuk őket, ha megtörtént, jó szívvel?

Így azért jóval emberibb. Nem is egy, de tíz fokkal legalább. Mert ezt az állandó rágódást, őrlődést, önmarcangolást, ezt én sem kedvelem.

A perc megmondja, mi kell. És hozzá még döntést is kíván. És ott, a döntés pillanatában talán mégsem vigasztalhatom magam azzal, hogy tök mindegy, végül úgyis az egész, az összehangzó szimfónia része, mert akkor nagyon nagy baj van.

Nem is tudom, hogy magyarázzam el.

Attól kezdve mintegy belezuhanunk egy olyan soha nem látott önkénybe, ahol minden a tétjét veszítené.

Vagy ez volna a cél? Hát jó. De akkor ki viszi bölcsődébe a gyerekeket?