drámai, mint ez az én cselekmény nélküli életem

Régen nem mosolyogtam. Régen nem beszéltem senkivel, senkinek arról, hogy meghaltam.

Már nem tudom, hány éve történt, hogy ott maradtam, abban a szobában, ahol minden elkezdődött és minden véget ért.

Különös érzés. Mint ha nem is én, hanem önmagam külső árnyéka volna az, ami mozdítja lábát, próbál mondatokba rendezni gondolatokat, örül a szónak.

A férfi ennyire más volna?

De hát mi az, amivel annyira magamra haragítom, hogy hanyatt-homlok menekülnie kell, egyetlen tollvonással áthúzva a nem-történteket és engem?

Attól félek, ami bennem él, számára nincs.

Én pedig elmondom mindennek. Épp csak ő nem tudja meg, hogy nem vagyok.

Így tavasszal szeretnék hozzá rohanni. Varázsolni neki fényt, virágokat.

És hogy mozdulatlanul nézem, miként követik egymást a napok - keserves megcsúfolása annak, hogy vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.