A MEGVILÁGOSODÁS ÚTVESZTŐI

Beszéltünk még a részvétről. Arról, hogy feloldódván a végtelenben, pusztán a kozmikus rend erejénél fogva, azt tesszük majd, ami az adott helyzetben helyénvaló.

Csakhogy nyakaskodik az értelem.

Ha megvilágosodnék, ennek az esélye egy a százezerhez, akkor én bárhogyan cselekszem vagy nem cselekszem, az már egészen biztosan az Egyetemes Törvény szerint való? Nem olyan ez, mint a fatalizmusba forduló predesztináció? Persze egészen más előjellel, de mégis.

Vagy arról van szó, hogy bármi történjék, fölösleges magunkat emésztenünk? A dolgok az, ami, fogadjuk őket, ha megtörtént, jó szívvel?

Így azért jóval emberibb. Nem is egy, de tíz fokkal legalább. Mert ezt az állandó rágódást, őrlődést, önmarcangolást, ezt én sem kedvelem.

A perc megmondja, mi kell. És hozzá még döntést is kíván. És ott, a döntés pillanatában talán mégsem vigasztalhatom magam azzal, hogy tök mindegy, végül úgyis az egész, az összehangzó szimfónia része, mert akkor nagyon nagy baj van.

Nem is tudom, hogy magyarázzam el.

Attól kezdve mintegy belezuhanunk egy olyan soha nem látott önkénybe, ahol minden a tétjét veszítené.

Vagy ez volna a cél? Hát jó. De akkor ki viszi bölcsődébe a gyerekeket?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.