FÉLÚTON TIBETBE

Beszélgetünk a tantrákról, a szerzetesekről, a végtelenről, a világról, amely nem több, mint képzet, káprázat, az énről, amely álmodja csak, hogy "én", aztán eszembe jut, mi volna, ha fognám magam és kimennék Tibetbe.

A köznyelv ilyenkor teszi fel a kérdést: "De mit szól a család?" Holott valójában nem az a kérdés. Hanem hogy túlélik-e egyáltalán?

Ha teszem azt, van anyám. Vajon meg tudom-e őt győzni, hogy eltávolodásunk nem jelenti majd, hogy pályafutása nem több, mint kudarc? Vagy a testvéreim? Ha a kishúgom két év elteltével füveken él és hétvégén lövi magát? Nekem talán már nincs is ahhoz semmi közöm, mert én más vagyok?

Persze megtehetném. Ennyi erővel még orgiát is rendezhetnék a nagyszobában. Vagy kirúgathatnám magam az iskolából, vagy mondhatnám azt, hogy neked sincs hozzám közöd, de attól, hogy én ezt mondom, valóban így lesz? Vagy csak teszek az egészre, én már úton vagyok, jobb, ha te is olyan leszel, mint én?

Vagy te nem vagy olyan? Látod, az pech. De nekem mi dolgom a te nyomorúságos életeddel?

Valami nem hagy nyugodni. Még ha ezerszer elfogadom is, hogy ez az egész én, amivel olyan nagyra vagyunk, csak illúzió, még így is azt súgja nekem valami, hogy ez a ménkű nagy univerzalizmusba bújtatott maszlag csak máz, valójában önzést takar, és persze nincs is annál istenibb, mint hogy a magam részéről megoldottam mindent, ti meg boldoguljatok, ahogy tudtok, egy dolog azért mégis csak aggaszt, hogy tudni illik vagyok, ami vagyok, nekem ezt olvassa az írás, én nem tagadhatom meg önmagam.

Az ember társas állat. Ha nem vágyik társra, nem érez magányt. Ha nem vágyik életre, nem érez éhséget. Ha nem vágyik fényre, nem érzi magát búval béleltnek februárban. Csakhogy annak érzi. És valamilyen oknál fogva épp abból a kényszerképzetből táplálkozik ez az öntudat, hogy emberek vagyunk.

József Attila jut az eszembe.

"Ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg."

De akkor merre van Tibet?

HOGYAN SZÜLETNEK A CSILLAGOK

Meghalt Popper Péter. Utolsó beszélgetései egyikében hagyott hátra egy történetet, amolyan anekdotát vagy tanmesét egy ösvényről, amely önmagába tér.

Telefon.

- Popper úr? Volna itt egy előadás, amire szeretném meghívni.

- Most? Az intenzív osztályon?

- Intenzív? Mit tetszik ott csinál?

- Haldoklom.

- Ajvé!... És egyébként jól van?

- Egyébként jól vagyok.

KÖSZÖNÖM, JÓL VAGYOK

Bárhogyan nevezzük is, a félreértés gyakoribb, mint a megértés.

A megértéshez leginkább csend kell, odafordulás, erről már beszéltünk. Mi pedig fuldoklunk a szavakban.

A létezés örömével, köszönöm, jól vagyok. A magamé is megvan.

Egykor azt hittem, a hiány megszűntet, ma úgy látom, nem várjuk egymást.

Nem hogy idegenebbek nem lettünk, teljesebb lett kettőnk élete.

Akkor persze nem vágytam másra, csak alamizsnára - ölelésre, csókra, férfitestre.

Amióta nincs - megvan mindenem.

És köszönöm, én is jól vagyok.

KÉPZELT VILÁG

Mint ha szándékosan keveredne a lételmélet a tudálékossággal! Mint ha nem akarnánk észrevenni, nem lehet véletlen, ha sem Pythagorász, sem Parmenidész nem vonta le a konklúziót!

Nem kellenek szavak! Érthetően mondd! Azt mondd, amit élsz! Azt mondd, ami vagy!

Azt mondod, élsz? Azt mondod, gyermeked van? Azt mondod, akad egy bolha, egy pók, egy nő, egy félig befejezett torzó, aki rád vár és ott kuporog az előszobádban amíg te metafizikával jössz nekem?

Minden csak képzet. A valóság, ha igaz vagy látszólagos, a függőségek észlelésünkből eredő hálózatával gondoskodik a folytonosságról amíg a világ világ és amíg az ember ember marad.

Azt mondják, képzeletből él a földön lakó. Abból élünk csak igazán! Abból táplálkozunk, tápláljuk önmagunk, építjük lelkünk, énünk, szenvedünk életet, halált, élvezünk gyönyört, szeretőt, öleljük egymást, öljük álmaink, és ha így van, ideje megbecsülnünk e páratlan adottságot.

Vagy akad rajtunk kívül teremtménye az univerzumnak, akibe épp csak a képzelet révén szorult valamicske, na nem sok, lelkiismeret?

GYEREKEK

Jó kis nap ez a mai. Két óra alvás, ez minden, ami mostanában kijut, kezdem megszokni, kicsit ájultan, delíriumban, összeolvad valóság, álom, és akkor belémhasít a félelem, mi van, ha nem tévedek.

Hiszen ő is csak gyerek. Mint aki a válás szélén botladozik, belefullad az el nem sírt könnyekbe - büszkeség. A legrémesebb, ami elgondolható.

Volt utazás.

Volt kaland.

A legjobb, ami történhet, ha csöndben maradok, egészen közel, hogy a kellő pillanatban kéznél legyek.

FÉNYŰZÉS

Néha azt hiszem, minden szó, amit leírok, kiáltás, fohász: hallj meg és szólj!

Hát nem tudod, mennyire balgatag, amikor álmodsz? Hogy elmédben árnyak, kísértetek bolyonganak?

Megtagadtam mindent. Elfordultam mindenkitől. Amikor utolért a hang, egy másik ember szívéből szakadt a végtelenbe, összerezzentem.

Nem tudom, hogyan élhetnék együtt az éjszakával. Nem tudom, hogyan, ha énemnek tükre a szemem láttára kettéhasad.

Fekszem a sötétben. Álmatlanul forgolódom. Számolom a csillagokat az ágyam felett .

Az én szobámban nincsenek falak.

Még ha sikerülne is áttörnöm a csendet, ami nem történik meg, legfeljebb ezer évben, ha egyszer, olyankor beköszönt a derű, a tavaszünnep, a kozmikus nappal korszaka - akkor mi van?

Eltart egy évig?

Én pedig nem merem elolvasni a leveleket, mert túl emberi, túl igazak ahhoz, hogy megengedjem a fényűzést.

KICSIT SZÉGYENLEM

A nem-cselekvés mint cselekvés. A derű és a fény. A hit.

Vagy miért ne hinném?

Vagy miért hinném, hogy bolondabb vagyok?

Ha tévedtem, ha maradandónak véltem egy képet, ha tudom, nincs semmi, ami megmarad, könnyű szívvel hagylak magadra.

Butuska álom.

Egy kicsit szégyenlem magam.

SZELINOSZ KUTYÁI

Ha egészen magánjellegű megjegyzéssel is tarkíthatom ezt a mai délutánt, bevallom, tucatnyi gyatra karcolattal járultam hozzá a saját önbecsülésem sárba tiprásához.

Nem megy ez nekem mostanság.

Ha komoly dolgokról írok, ellenem fordul az is, aki amúgy kedvel, mondván, zavaros a nő, de van benne valami báj vagy szösszenet, ha meg a napot múlatom,  fölöslegesnek érzek minden ötlet- vagy net-pocsékolást.

"A legjobb neked meg nem születni."

E szavakkal fordul Szilénosz Midász királyhoz, és valóban, tanulhatnánk a démonoktól:

"Nem meghalni, élni, tudván, hogy ami a legüdvösebb, azt el nem érheted."

KAMI

Akkor fordítsuk komolyra, ami megmaradt.

Én ugyanis nem véletlenül mondtam, amit mondtam, nem véletlenül alkottam felfordulást, a gyűlölet se volt tévedés, ahogy a szeretet, mennyire édes a szó, a szeretet is igaz.

Hétfő délután, amint egy ismerősömtől mentem hazafelé, találtam valamit, aminek a viselésére gyönge voltam.

Tanulni kezdtem. Éveket töltöttem Kitami egyik eldugott városkájában, rájöttem, hogyan győzhetem le azt a másik ént és váljak gyermekké, ahogyan most vagyok.

Vagy nem szabad felelőtlenül járni a lélek útjain?

Vagy eltévedünk és úgy jársz, mint én?

Többször azt hittem, vége. Nem élek. Többször könnyek közt kértem, szólj, a némaság nem tesz jót, egyszer leszaggattam a testemről a húst, egyszer széttéptem az idegek ösvényeit.

Nem jöttél.

Kislánykoromban azt akartam, maradj.

Az utóbbi hetekben jól vagyok. Gyönyörűséggel tölt el a pillanat, amit veled vagy nélküled vagyok, megcirógatom az utcát, lehajolok a lepkéhez, minden olyan, mint máskor.

2010. április 20.

POE-ÉZIS

"Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary", nem volt holló, nem volt árny, nem nyikorgott tű vagy olló, ajtó, ablak, bolt bezárt, se sötét, se semmilyen madár nem zavarta gyönge álmom, nem rikoltott hang se távol túl az Óperencián, még az ószeres se mondta, ő se mondta: "Soha már!", nem mondott az mást, csak pöfékelt.

Akkor magamra húztam a plédet, a híd alatt fázik az ember, eltemettem mindent, amim még volt:

először engem,

aztán önmagam.

VAGYOGATOK

Egyébként meg miért ne írnék angolul?

Ki tiltja meg nekem?

Ki tilthat meg bármit, amit én magam megtenni tudok, akarok, merek?

Csak hát giccses.

Mint minden itt.

DISZNÓ KARÁCSONYTÁJÁN

Fogadjunk, mindez azért van, mert ha magadra hagylak, a jó ember háborog.

Legutóbb, amikor elmondtam, hogy pocsékul vagyok, embergyűlölőnek neveztél. Mélységes undorral kevergetted a kávét, kórokozónak bélyegeztél, egyetlen pillantásra sem méltattad az agóniát, amelyben a még eleven szív őrlődött, nyomorultul, kétségbeesetten, mint aki megszakad. Közölted, ha így állunk, jobb, ha elmész, azzal huss, a vendég elköszönt.

Még jó, hogy más is van és nem csak barátaim! Még jó, hogy rád igazán számíthatok!

Mint filantrópra, aki agyontaposni gyáva. Mint pártfogóra, akinek süketnek lenni érzelmesebb.

Hogy hizlaljátok rajtam az erényeket! Hogy fenitek rám a konyhakést! Mint disznóra karácsonytáján, úgy vadásztok rám, szeretteim!

A TELJESSÉG ÍGÉRETE

Hosszú évek után újra találkoztam vele. Hogy egészen pontos legyek, mint a mesékben, házhoz jött, bekopogtatott, azt mondta, velem akar lenni, nem tudja, meddig, de bár fiatal, nagyon fiatal, nem találtam benne semmi kivetnivalót.

Nem volt benne hazugság. Nem volt rezignáció, kéjvágy, semmi, amitől megundorodtam, nem volt érdek, haszonlesés, nem volt próbatétel, kiismerés, nem akarta megtalálni azt a bizonyos hozzám vezető utat, receptet, amelyben annyian hisznek, még a múltját sem akarta rajtam megtorolni.

Hogy mit keresett? Ha jól értem, beszélgetni akart. Ez jó. Ez új. Ez nekem való.

. . .

A negyedik alkalom után kezd arcot ölteni. Az első  ülésen vártam, elrendeztem a gondolataimat, igyekeztem nem odafigyelni a mozdulataira, csak megzavarna, kizárólag a szavakra összpontosítottam, majd legutóbb egy mondat ütötte meg a fülemet,  az, hogy elhagyja Philosophiát. Az első asszony,  akit ő hagy el.

Fájdalom és diadal volt abban a mondatban. Az ember szabadnak szereti áltatni magát.

. . .

Valamivel később előkerült, hogy gyakorta épp azokat hagyjuk el, akik a legtöbbet jelentik nekünk. Hogy a szakítás lehet szép vagy csúnya, elhagyni nem tudjuk a szeretett személyt, itt marad hűségesen, hűségesebb, mint oly sok ember, aki a nyüzsgésével csak még elviselhetetlenebbé teszi a magányt.

. . .

Az idő szalad. Még mindig nem ismerem. Elnézem, ahogy a tanítványok között jár-kel, mint ha  fennhangon gondolkodna,  a társalgás elakad, amikor megszólal a csengő, hallgatok, gyönyörködünk a gyerekek csacsogásában, és amikor mindenki már csak a másikra néz, elváltozik.

Bizonyára átlényegül. Mert eddig még nem sikerült rájönnöm, hova tűnik, mi történik vele.

. . .

Ugyanez van, ha ketten vagyunk. Az egyik pillanatban a szememre veti, hogy az nem Heidegger, hanem Nietzsche, én elnevetem magam, nem tudom becsapni, aztán mire észbe kapok, már csak az üres tanárit látom, gépek, asztalok, néha úgy érzem, az egész csak álom.

. . .

Mindjárt öt óra. Jó lenne bízni. Ilyennek képzelem azt, ha valaki barát. Nagyon régen történt, hogy barátom volt. Azóta sokféle szerzettel hozott össze a sors. Voltak szeretők, ügybuzgó jóakarók, egy-két gazember is akadt, az is  kell, én meg egyre gyakrabban érzem, hogy nem akartam én soha szeretőt, nem vágytam társbérlőt, férjet, apát, nem vártam szerelmi bajnokot, mégis szürke reggeleken,   üres ágyakban, nyirkos lepedőkben ébredtem.

(Még jó,  hogy nem marad. Az is jó, hogy nem nekem kell kimozdulnom. Meg az is, hogy mindig időben távozik.)

. . .

Magunkról nem beszélgetünk. Az együtt töltött napokat elragadja a szenvedés- és gyönyörtörténelem, csupa olyanok, akik arra riadtak, hogy az ember él, itt van a sok-sok csillag alatt.

(Még jó, hogy nem marad.)

GONDOLKODOM

Tulajdonképpen gondolkodom. Egyszerű dolgokról, csupa olyasmiről, ami foglalkoztat, ez persze te vagy, te, Ferikém, akit nevezhetnélek Józsikámnak vagy Gyurikámnak, de a Bélával ráfaragtam, lebéláztam, mire kiderült, hogy valóban az, a Józsitól meg  ódzkodom, még elém penderedik az a szépszál legény, mondván, kikéri magának és én ne írogassak, a Gyuri is rázós, volt valaki ilyen névvel vagy nem tudom, egyszóval marad a Ferkó, a Frederik és a Ferdinánd, frankón, és most el ne kezdd magyarázni, hogy az mind-mind mást jelent, bármi lett légyen a valódi neved.

Maradjunk egy darabig a névnél. Miért épp Ferenc?

Előkelő, amolyan királyi név. Így hívták a szomszédunkban a Balogh bácsit, úgy is halt meg, hogy magázták egymást a hitvesével, csoda finom úr, művelt, szép, hosszú ujjai már akkor feltűntek, amikor még gyerekként szöktem át az udvarukba, hogy megdézsmáljam az orgonát.

Volt egyáltalán Ferenc a családban? Nem hiszem.

Nagyapám, anyai ágon, Nándor volt. Jó, ez mondjuk indokolja a Ferdinánd nevet, de nem a Francescot. És egyáltalán, kik jutnak eszembe, ha ezt a nevet ismételem?

Ferenc, Ferikém, Szent Ferenc, Ferenc József, Feri bácsi, ő a Laci apja, Nietzsche, aki viszont Fritz volt és nem Ferenc - akkor ki?

Feri, Ferikém, Feró, na ne. Nagy Ferót kihagyom ebből a számvetésből. Nem mint ha kifogásom volna ellene, de semmi köze a szerelmi életemhez.

Franco? Zeffirelli? Nero? Nem, nem! Akkor már inkább Fellini. Csak hát az megint necces, mert ő Federico, Friedrich, és akkor megint Nietzsche, azt pedig kötve hiszem, mert jószerivel azt sem tudtam, ki ő, amikor már visszhangzott bennem a név.

Egyre megy. Épp ott tartottam, hogy gondolkodom. Reggel álmomban, éjjel álmatlanul, nincs perc, hogy ne volnál velem, énemnek tökéletes mása, tükre, társa, arca, mindene - ja, hogy ez őrület? Hát épp ez az, ami megijeszt!

Mert azt sem tudom, élsz-e egyáltalán. Nem emlékszem, hogy történt volna köztünk bármi érdemleges, idegen vagy, az is maradsz, mégis te állsz hozzám a legközelebb, és mert sosem lehetsz senkim, az évek során tökéletes részemmé teremtettelek.

Nem akarlak magammal hurcolni. Meg akarok szabadulni tőled. Ugyanakkor félek, ha  sikerül, nem marad semmi, amihez közöm volna, nem értelemről beszélek, nem keresek értelmet semmiben, nem is reménykedem, épp csak olyan nekem, hogy vagy, hogy nélküled ugyanúgy élnék, mint az összes többiek, de így, hogy veled beszélgetek, maradok távol, idegen egyszer s mindenkinek.

WHATEVER

Nem írok idegen nyelveken. Ez sem több, csak futó gondolat. Nem működött az orosz billentyűzet, írtam hát angolul, hátha így kevésbé megbotránkoztató.

Whenever I turn to you, you send me some miserable prick to tease me through my pain and loneliness. Don't you think that will do, my friend? I'm tired of your jokes. I can't make out a thing of what you say. Speak up! Speak up when you talk to me!

So what? Got this fortune cookie with some promises and love and stuff, and all my despair is gone as if it were some mental delusion - that's what I call a miracle! Well, of course, there is not a friend I could tell about my secret, I've got you, I've got you, I've got this funny little thing called love, and still, I wouldn't share my loneliness and my hope, not with you, never, and yet - love comes like morning dew - I love you.

HA NEM LENNÉL

Nevetséges! Te, aki a boldogságot az orránál fogva vezetted, a szerelmet kijátszottad annyi éven át, te mondod nekem, hogy révbe érsz?

Na és?

Megépítetted a magad függőkertjét? Átvitted szíved választottját a Sztüx vizén? És én? Én mit kezdjek ezzel a boldogsággal?

Még szép, hogy boldog vagy! Mutass nekem csak egyetlen ép elmét, aki ne lenne boldog!

Még én is, pedig én aztán zilált értelemmel gyilkolom magam, kérdezz bátran, vidám és elégedett vagyok.

Nem hiányzik semmi az életemből. Csak te.

De ha nem lennél, talán belevetném magam abba az édes ringatásba, hogy aztán másnap karikagyűrűvel ébredjek az ujjamon, várandósan, ahelyett, hogy megfejteném a titkot,  a szót:

"Ne érints semmit, ami a tiéd. A Törvény Kapuja neked nyílik a Parnasszuson."

HOGYAN TEMESSÜNK

Újabb szünet.

- A  keserűség nem jó tanácsadó.

- Azt ígérted, játszol.

- Azt mondtad, hadd fájjon, hadd tépjen szét a gyűlölet.

- Ez itt a közöny. Még jó, hogy semmit nem tudok.

- Vagy fáj az is? Mert az jelenti azt, hogy nem vagyok?

"Mi, akik azért gyűltünk egybe, hogy Szent Jeromos testvérünktől elbúcsúzzunk, kérlek, imádkozzatok!"

FILANTRÓPIA

kiegészítő feljegyzések az egérlyukból

Tulajdonképpen fáradok. Fáraszt a süketség, a vakság, a hülyeség, a felfuvalkodott örök-ítélő, a tanító és a prédikátor, a rutinból lelkiszemetes és a pszichoterapeuta, bevallom, már a kövezések is fárasztanak, ami pedig a legjobban fáraszt, hogy mindezt oly malaszttal, oly bámulatos kép- és magamutogató szeretetmázba burkolva teszik felebarátaim, hogy szép lassan fázni kezdek, kiver a verejték, míg végül visszamenekülök oda, ahova a felmenőimmel tartozom, a föld alá.

Hogy mire gondolok?

Vegyük az anyát, aki gyermekének megvesz minden földi jót. Aztán egyszer csak hálátlannak nevezi, a kislány ugyanis megszökik, hogy a belváros egyik lepusztult bérlakásába költözzön a barátnőivel. Kérdem én: "Beszélgetett vele?" A válasz: "Nem lehet vele szót érteni."

Vagy itt van a másik. Manapság ex-nek becézik a faképnél hagyott törvényes szeretőt. Csinos, jól ápolt hölgy a villamoson. A mobilja csöng, épp csak egy pillantást vet rá: "Az exem..." Gúnyos mosollyal kinyomja a gombot, a készüléket a táskájába helyezi.

És hogy ne csak másokon köszörüljem a nyelvemet, én magam is kiváló példája lehetnék az össznépi filantrópiának. "Kisfiam, ha szeretsz, ne gyere át. El vagyok havazva, holnapra le kell adnom egy statisztikát." Még véletlenül se kérdezem meg, hiányzom-e vagy csak látni akar, máris a magam szemszögéből értékelem a dolgokat, feltételezem, hogy előbb  neki kell felmérni, vajon alkalmas-e a tervbe vett látogatás.

Önzés és önzés, önzés önzés hátán. Ügyes-bajos dolgokhoz rendelt határidők, amelyek percenként felülírnak családot, szerelmet, emberéletet.

És ha most megkérdezem, mégis mikor voltál utoljára a szeretteiddel, mikor léptél ki, de amúgy istenigazából önmagadból és fogadtad be a másik életét, akkor én, ki tudja, mi okból, gonosz vagyok.

SZEGÉNY LIZA

a gyűlölet

Hosszú időn át fáradozván azon, hogy meggyűlöltessem magam, ma újra felkerestelek. Hogy miért? Mellékes. Volt abban önsajnálat, félelem, félresikerült szerelem, harag, ami azonban a legmeghatározóbbnak bizonyult, hogy rájöttem, jót teszek veled, ha számodra a gyűlölet tárgyát jelenthetem.

Szegény, szegény Liza!

"Szeresd anyádat!" "Tiszteld apádat!" "Kövesd felebarátodat és még irigységet se táplálj azok iránt, akik szíved legdrágább kincsétől megfosztanak!" "Ami a tiéd, azt nem vehetik el" - így a szóbeszéd.

Dehogynem! Tán kőtáblába van az vésve, hogy amit kemény munkával megszereztél, az örökkön örökké a tiéd marad?

Meg aztán mi itt a tiéd? Még a nagy semmi, az sem! Csak szeretnénk azt hinni, hogy van talpalatnyi föld, ahol megvethetnénk a lábunkat. Csak szeretnénk azt remélni, hogy akad bárki, akinek pont úgy kellünk, amilyennek összesikeredtünk. De mégis miért? Miért álmodna bárki pont olyat, mint te vagy én?

És akkor persze ott a sok kétség, a félelem, hogy mégis velünk a baj. Mire előlépek én és pimasz mosollyal közlöm: "Én mindenkit gyűlölök!"

Attól kezdve, látod, te is megtalálod, amit kerestél. Előtted áll az Ős-Gonosz, és rá aztán végképp nem mondhatom, hogy illetlenség kővel dobálni, igaztalan dolog sárral bekenni az arcát, a szemét, én pedig először látom: őszinte vagy!

Emlékszem, szerettél. Emlékszem, a kimerülésig hajtogattad, hogy jó, meg csak velem, meg ugye boldog vagyok. Emlékszem, egyszer rámkiabáltál: "Mi van? Más vagy, mint ahogyan elképzeltelek?" Aztán ágyba bújtunk, az ember már csak ilyen, de kettőnk között ott maradt a vendég, az a harmadik, hogy többé már semmi nem igaz, aztán jött a hétfő, a péntek, hogy túl sokat dolgozom, a világ nem körülötted forog, a pénz, hogy mindig kevés, de persze nem bántasz soha.

Eleinte azt válaszoltam, hogy nem. És valóban így volt. Nem bántottál, hanem egyenesen elbeszéltél mellettem. Megszűntem lenni, sablonos kérdésekre  előírásszerű válaszokat adtam, és ugye jól csináltam, mert amikor eljöttem, olyan rettenetes zsarolással eredtél utánam, hogy ezt érdemelted-e és te bezzeg semmit nem vetettél a szememre, hogy akkor lassan átváltoztam és lettem, amire mindig is vágytál, kegyetlen, rideg, hogy végre felszabadítsam benned a gyűlöletet, hogy végre ne fékezd magad, hanem úgy szólj hozzám, ahogyan mindig is akartál, azt vágd a fejemhez, amit annyi másnak kellett volna a fejéhez vágnod, de te nem tetted, mert rettegtél, hogy elveszítheted, és most itt voltam én, és mindez annyira visszatetszőnek látszott, hogy azt tetted, amit anyáddal tettél volna, amikor elhagyott - és elhagytalak.

Tudod, eleinte még meglepett az emberszeretet bugyraiból feltörő pokol. Hiszen annyit prédikáltál arról, hogy az élet szép, hogy mindenkit tisztelni kell, hogy nem szabad se vallás, se származás, se vélekedés alapján megítélni senkit, én meg ott álltam, oldalamon a három gyerek, mind becsületes, mögöttem a tanítványok, az átvirrasztott éjszakák, és te oly könnyed mozdulattal húztad át az életem, mint aki tetemre hív.

Akkor értettem meg, hogy a legnagyobb jó, ha a gyűlölet számára tárgyat adhatunk. Ha a szeretteink megóvják barátaikat, megkímélik környezetüket, megszabadítják a lélek kamráit a benne rejlő gyilkos indulattól és lehetnek az, ami, igaz orcájuk szerint.

Hogy jó ez így? Magam sem tudom. De látván a feneketlen mélységet, amelyet megnyitottam, tudom, még jó ideig gyakorolni fogom a mesterségemet.

HERKULESFÜRDŐI EMLÉK

https://www.youtube.com/watch?v=-8-IXAL6q6E&feature=related >>>

Légy boldog és menj!

Isten őrizz, hogy beárnyékoljam a Herkules fürdői derűt!

Az élet az enyém. Ne hidd, hogy több vagy játéknál nekem.

Zsarnok? Az ember eredendően az. Jobb hazudni, jobb vakon élni, nem látni, nem remélni, ölelni akkor is, ha hideg a test, nem örömöt találni abban, ami nem olyan megnyugtató.

Tavasz van. A szerelmesek kézen fogva járnak a parkban. Forró csókkal ígérnek hűséget, álmot.

Azt mondják, jónak ítéled, amit helyesnek vélsz.

Azt mondom, tudom, miért a felindulás.

 A SZÍNHÁZRÓL

Imádom a felvilágosodást! Nem mint ha az önmagunk okozta kiskorúságról vagy arról a kanti kilábalásról beszélnék, amelynek köszönhetően egykor végigdübörgött Európán a horatiusi 'Sapere aude!' Amiről én beszélek, az a white-fülűek ideologizáló kényszere, az esztéta, a kritikus, a művelt és azért megfelebezhetetlen kultúr-kreatív valkűri bevonulása, zászlaján a történelem, a társadalom, mint minden alkotás, minden cselekvés, minden szándék és gondolat mozgatórugója és mércéje, olyannyira, hogy a megrendült értelem ájultan figyel, mert lábak és karok nélkül már-már a mosdóba sem merészkedik ki úgy, hogy ne tükrözné a jelenségen át a lényeget, ne hordozna valamit abból a világrengető eszmei mondanivalóból, amelynek hiányára ujjal mutogat a prókátor és az analízisbe vonuló lelkiismeret.

De mondhattok, amit akartok. A kispolgár elleni gyűlölet éppoly nélkülözhetetlen eleme a lázadó vagy sokak által alternatívként emlegetett kultúrának, mint a kanonizált vagy a jól megfizetett bérenc-irodalom. Úgy tűnik, senki és soha nem fogja komolyan venni a 'nihil humani' bölcsességét. Úgy tűnik, senki és soha nem fogja meggyőzni ezt a mi nagyon is öntudatos társadalmunkat, hogy az ember ember, más lényeget keresve sem találhatunk, a maga legjenetéktelenebb ölelésében, a vegetációban, a társadalom és a politikum gyűlöletében, amikor a közönyt felülmúlja a túlélni vágyó akarat, a társas fennsőbbrendűség.

Nem tudom, ki miért megy színházba, ki mivel üti agyon az idejét. Én azt szeretem, ha a színházban otthon vagyok, ha élek, ha jól érzem magam, ha teszem azt, a Katonában vagy az Örkényben járok, nem propagandáról, nem jogfilozófiáról álmodom, én álmodom, ha nevetek és sírok, ha elfelejtem, hogy nincs otthon kenyér, ha része vagyok annak az egyetemleges harmóniának, amely kaszt- és osztályszármazástól függetlenül elfogad és szeret - többnyire ezért megyek.

A BOLDOGSÁG KÉK MADARA

Az emberiség nem szereti a félelmeket. Nem kedveli a halált, a betegséget, úgy fordul el a szenvedőtől, mint leprástól, kerüli a hajléktalant, száműzi a boldogtalant, kényszeríti kezdetben embertársait, majd önmagát a hazugságokba.

Így teremtjük a vallásokat. Így hozzuk létre az öregek és az árvák otthonát. Így telepítjük jó messzire a bolondok házát és az iskolát, nem beszélve a bordélyokról, amelyek kizárólag a jóembereknek köszönhetik a túlélésüket. És persze ezért van az, hogy gyilkolunk. Mert ha nem olyan, mint az a képeslap, meg az a bárányfelhő, meg az az orgona, akkor bizonyára a Gonosztól való.

De miért olyan rettenetes a gondolat, hogy a boldogság ára a szenvedés? Miért olyan elfogadhatatlan, hogy a szerelem olyan gyűlölettel jár, amelyet kevesen tudnánk csak tiszta szívvel a szívünkbe zárni? Miért ragaszkodunk ahhoz a hegyi házikóhoz, amelynek kéményéből füst száll, miért nem öleljük szerelemmel az esős novembert, a dermesztő telet, a viharokat és a lángtenger csapásait?

Ha rajtunk múlna, megelégednénk azzal, ami a féreg számára menyország. Ha rajtunk múlna, minden mást erkölcstelennek és rossznak minősítenénk.

Pedig hát nincs abban semmi bűn, ha találkozásaink során elvétjük a mozdulatot és bárány bőrében farkast dédelgetünk, ha mi magunk vagyunk a farkas és tépjük ízekre azt, akit oly hosszan, oly kitartóan győzködtünk szándékunk önzetlensége felől.

Ne értsenek félre! Nem aljasságra buzdítok! Nem azt mondom: légy gonosz! Csak annyit mondok, ne fordíts hátat az embernek! Ne nézd őt szánalommal, ha gyönge, ha méltatlan arra, hogy ember legyen, ha nem több, mint ami belőle megmarad!

Azt hiszem, igen sok szenvedésben volt részem. Azt hiszem, alig volt nálam ember boldogabb.

A MEGSZOKOTT SZÍNJÁTÉK

És akkor jön nekem ezzel a maszlaggal, hogy szeressek, nevessek, legyek boldog, mint ő - mint ha nem is ugyanazon a bolygón élnénk!

Én ne szeretnék? Én ne tudnám, mit jelent eggyé válni a szenvedővel? Mégis kettőnk közül melyikünk tart ágyast? Melyikünknek az élete hemzseg attól, amit a köznyelv úgy hív, az öröknek ígért szerető? Melyikünk tesz meg bármit, csak hogy elbóditsa azt a maradék eszét? Vesz magához ételt és italt, csak hogy ágyába bújjon annak, akit szeret?

Én józanul, ajzószer nélkül éltem. A fájdalom morfium nélkül volt kedvemre való.

És csak nevetek, nevetek azon a páni félelmen, amellyel menekülsz: előlem, az élettől, mindattól, ami az én, és én - én boldog vagyok.

CÉDULÁK

"Soha nem érhetsz hozzám! Soha nem szólíthatsz a nevemen! Nem leszel többé, csak árnyék! Nem leszel több, csak kétségbeesett kísérlet, hogy nevetséges legyek! Nem szólíthatsz! Nem mondhatod ki a nevem!"

"Örökre elhagylak. Nem most, minden időkben. Örökre megöllek. Nem most, minden időkben. Már nem beszélem a nyelveket. Már nem értem a szavakat, amelyek tőled érkeznek. Feloldódtál a napban, az erdőkben, az állatok üvöltésében, a gépek forgatagában, a csillagok járásában, már nem hallom, mit beszélsz."

"Gyűlöllek. Gyűlölni foglak mindörökké."

Leírom. Ha eszembe jutnál, előveszem és az arcodba vágom: "Gyűlöllek! Nem akarom, hogy legyél!"

"Én nem tudok veled mit kezdeni. Én nem tudok szeretni és az érzéseid zavarba ejtenek. Engem nyugtalanít, hogy a szemedben feltűnnek azok a zöldes fények. Akkor én nem tudom. És persze tudom. A hatalom, meg hogy itt vagy és az mégis csak jó - nekem nem kell. Te nem vagy. Én nem szeretlek. Kevés voltál, én már jóideje magam sem álmodom."

SZERETNI - NEM SZERETNI

Volt fájdalom. Voltak még éjszakák. Volt, hogy nem hittem el, hogy élek. Aztán eljött a megváltás - én halott vagyok.

Na, nem mintha azonnal üdvözítő lett volna. Nem értettem, mit keresek itt, ebben a házban, amikor idegen tőlem nem csak a tárgyi világ, de én magam is, a testem egyetlen porcikája iránt sem érzek mást, csak részvétet, a lelkem idegen, kedves ugyan, amolyan alapjában jóravaló lélek, kuszácska, könnyen megtéveszthető, maga is szeret tévúton járni, kedveli a színjátékot, a drámát, a könnyfakasztó jeleneteket, de már nem az enyém.

Aztán megtanultam megszeretni ezt a nemlevést. Nem ragaszkodtam hozzá, nem menekültem, ha itt volt, hát jó szívvel láttam, ha elhagyott, hát nem tartóztatom, ha egyszer ő vagyok, ha egyszer nincs, ha egyszer úgy van, hogy nincs, hát legyen - együtt él velem.