GONDOLKODOM

Tulajdonképpen gondolkodom. Egyszerű dolgokról, csupa olyasmiről, ami foglalkoztat, ez persze te vagy, te, Ferikém, akit nevezhetnélek Józsikámnak vagy Gyurikámnak, de a Bélával ráfaragtam, lebéláztam, mire kiderült, hogy valóban az, a Józsitól meg  ódzkodom, még elém penderedik az a szépszál legény, mondván, kikéri magának és én ne írogassak, a Gyuri is rázós, volt valaki ilyen névvel vagy nem tudom, egyszóval marad a Ferkó, a Frederik és a Ferdinánd, frankón, és most el ne kezdd magyarázni, hogy az mind-mind mást jelent, bármi lett légyen a valódi neved.

Maradjunk egy darabig a névnél. Miért épp Ferenc?

Előkelő, amolyan királyi név. Így hívták a szomszédunkban a Balogh bácsit, úgy is halt meg, hogy magázták egymást a hitvesével, csoda finom úr, művelt, szép, hosszú ujjai már akkor feltűntek, amikor még gyerekként szöktem át az udvarukba, hogy megdézsmáljam az orgonát.

Volt egyáltalán Ferenc a családban? Nem hiszem.

Nagyapám, anyai ágon, Nándor volt. Jó, ez mondjuk indokolja a Ferdinánd nevet, de nem a Francescot. És egyáltalán, kik jutnak eszembe, ha ezt a nevet ismételem?

Ferenc, Ferikém, Szent Ferenc, Ferenc József, Feri bácsi, ő a Laci apja, Nietzsche, aki viszont Fritz volt és nem Ferenc - akkor ki?

Feri, Ferikém, Feró, na ne. Nagy Ferót kihagyom ebből a számvetésből. Nem mint ha kifogásom volna ellene, de semmi köze a szerelmi életemhez.

Franco? Zeffirelli? Nero? Nem, nem! Akkor már inkább Fellini. Csak hát az megint necces, mert ő Federico, Friedrich, és akkor megint Nietzsche, azt pedig kötve hiszem, mert jószerivel azt sem tudtam, ki ő, amikor már visszhangzott bennem a név.

Egyre megy. Épp ott tartottam, hogy gondolkodom. Reggel álmomban, éjjel álmatlanul, nincs perc, hogy ne volnál velem, énemnek tökéletes mása, tükre, társa, arca, mindene - ja, hogy ez őrület? Hát épp ez az, ami megijeszt!

Mert azt sem tudom, élsz-e egyáltalán. Nem emlékszem, hogy történt volna köztünk bármi érdemleges, idegen vagy, az is maradsz, mégis te állsz hozzám a legközelebb, és mert sosem lehetsz senkim, az évek során tökéletes részemmé teremtettelek.

Nem akarlak magammal hurcolni. Meg akarok szabadulni tőled. Ugyanakkor félek, ha  sikerül, nem marad semmi, amihez közöm volna, nem értelemről beszélek, nem keresek értelmet semmiben, nem is reménykedem, épp csak olyan nekem, hogy vagy, hogy nélküled ugyanúgy élnék, mint az összes többiek, de így, hogy veled beszélgetek, maradok távol, idegen egyszer s mindenkinek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.