A TELJESSÉG ÍGÉRETE

Hosszú évek után újra találkoztam vele. Hogy egészen pontos legyek, mint a mesékben, házhoz jött, bekopogtatott, azt mondta, velem akar lenni, nem tudja, meddig, de bár fiatal, nagyon fiatal, nem találtam benne semmi kivetnivalót.

Nem volt benne hazugság. Nem volt rezignáció, kéjvágy, semmi, amitől megundorodtam, nem volt érdek, haszonlesés, nem volt próbatétel, kiismerés, nem akarta megtalálni azt a bizonyos hozzám vezető utat, receptet, amelyben annyian hisznek, még a múltját sem akarta rajtam megtorolni.

Hogy mit keresett? Ha jól értem, beszélgetni akart. Ez jó. Ez új. Ez nekem való.

. . .

A negyedik alkalom után kezd arcot ölteni. Az első  ülésen vártam, elrendeztem a gondolataimat, igyekeztem nem odafigyelni a mozdulataira, csak megzavarna, kizárólag a szavakra összpontosítottam, majd legutóbb egy mondat ütötte meg a fülemet,  az, hogy elhagyja Philosophiát. Az első asszony,  akit ő hagy el.

Fájdalom és diadal volt abban a mondatban. Az ember szabadnak szereti áltatni magát.

. . .

Valamivel később előkerült, hogy gyakorta épp azokat hagyjuk el, akik a legtöbbet jelentik nekünk. Hogy a szakítás lehet szép vagy csúnya, elhagyni nem tudjuk a szeretett személyt, itt marad hűségesen, hűségesebb, mint oly sok ember, aki a nyüzsgésével csak még elviselhetetlenebbé teszi a magányt.

. . .

Az idő szalad. Még mindig nem ismerem. Elnézem, ahogy a tanítványok között jár-kel, mint ha  fennhangon gondolkodna,  a társalgás elakad, amikor megszólal a csengő, hallgatok, gyönyörködünk a gyerekek csacsogásában, és amikor mindenki már csak a másikra néz, elváltozik.

Bizonyára átlényegül. Mert eddig még nem sikerült rájönnöm, hova tűnik, mi történik vele.

. . .

Ugyanez van, ha ketten vagyunk. Az egyik pillanatban a szememre veti, hogy az nem Heidegger, hanem Nietzsche, én elnevetem magam, nem tudom becsapni, aztán mire észbe kapok, már csak az üres tanárit látom, gépek, asztalok, néha úgy érzem, az egész csak álom.

. . .

Mindjárt öt óra. Jó lenne bízni. Ilyennek képzelem azt, ha valaki barát. Nagyon régen történt, hogy barátom volt. Azóta sokféle szerzettel hozott össze a sors. Voltak szeretők, ügybuzgó jóakarók, egy-két gazember is akadt, az is  kell, én meg egyre gyakrabban érzem, hogy nem akartam én soha szeretőt, nem vágytam társbérlőt, férjet, apát, nem vártam szerelmi bajnokot, mégis szürke reggeleken,   üres ágyakban, nyirkos lepedőkben ébredtem.

(Még jó,  hogy nem marad. Az is jó, hogy nem nekem kell kimozdulnom. Meg az is, hogy mindig időben távozik.)

. . .

Magunkról nem beszélgetünk. Az együtt töltött napokat elragadja a szenvedés- és gyönyörtörténelem, csupa olyanok, akik arra riadtak, hogy az ember él, itt van a sok-sok csillag alatt.

(Még jó, hogy nem marad.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.