SZEGÉNY LIZA

a gyűlölet

Hosszú időn át fáradozván azon, hogy meggyűlöltessem magam, ma újra felkerestelek. Hogy miért? Mellékes. Volt abban önsajnálat, félelem, félresikerült szerelem, harag, ami azonban a legmeghatározóbbnak bizonyult, hogy rájöttem, jót teszek veled, ha számodra a gyűlölet tárgyát jelenthetem.

Szegény, szegény Liza!

"Szeresd anyádat!" "Tiszteld apádat!" "Kövesd felebarátodat és még irigységet se táplálj azok iránt, akik szíved legdrágább kincsétől megfosztanak!" "Ami a tiéd, azt nem vehetik el" - így a szóbeszéd.

Dehogynem! Tán kőtáblába van az vésve, hogy amit kemény munkával megszereztél, az örökkön örökké a tiéd marad?

Meg aztán mi itt a tiéd? Még a nagy semmi, az sem! Csak szeretnénk azt hinni, hogy van talpalatnyi föld, ahol megvethetnénk a lábunkat. Csak szeretnénk azt remélni, hogy akad bárki, akinek pont úgy kellünk, amilyennek összesikeredtünk. De mégis miért? Miért álmodna bárki pont olyat, mint te vagy én?

És akkor persze ott a sok kétség, a félelem, hogy mégis velünk a baj. Mire előlépek én és pimasz mosollyal közlöm: "Én mindenkit gyűlölök!"

Attól kezdve, látod, te is megtalálod, amit kerestél. Előtted áll az Ős-Gonosz, és rá aztán végképp nem mondhatom, hogy illetlenség kővel dobálni, igaztalan dolog sárral bekenni az arcát, a szemét, én pedig először látom: őszinte vagy!

Emlékszem, szerettél. Emlékszem, a kimerülésig hajtogattad, hogy jó, meg csak velem, meg ugye boldog vagyok. Emlékszem, egyszer rámkiabáltál: "Mi van? Más vagy, mint ahogyan elképzeltelek?" Aztán ágyba bújtunk, az ember már csak ilyen, de kettőnk között ott maradt a vendég, az a harmadik, hogy többé már semmi nem igaz, aztán jött a hétfő, a péntek, hogy túl sokat dolgozom, a világ nem körülötted forog, a pénz, hogy mindig kevés, de persze nem bántasz soha.

Eleinte azt válaszoltam, hogy nem. És valóban így volt. Nem bántottál, hanem egyenesen elbeszéltél mellettem. Megszűntem lenni, sablonos kérdésekre  előírásszerű válaszokat adtam, és ugye jól csináltam, mert amikor eljöttem, olyan rettenetes zsarolással eredtél utánam, hogy ezt érdemelted-e és te bezzeg semmit nem vetettél a szememre, hogy akkor lassan átváltoztam és lettem, amire mindig is vágytál, kegyetlen, rideg, hogy végre felszabadítsam benned a gyűlöletet, hogy végre ne fékezd magad, hanem úgy szólj hozzám, ahogyan mindig is akartál, azt vágd a fejemhez, amit annyi másnak kellett volna a fejéhez vágnod, de te nem tetted, mert rettegtél, hogy elveszítheted, és most itt voltam én, és mindez annyira visszatetszőnek látszott, hogy azt tetted, amit anyáddal tettél volna, amikor elhagyott - és elhagytalak.

Tudod, eleinte még meglepett az emberszeretet bugyraiból feltörő pokol. Hiszen annyit prédikáltál arról, hogy az élet szép, hogy mindenkit tisztelni kell, hogy nem szabad se vallás, se származás, se vélekedés alapján megítélni senkit, én meg ott álltam, oldalamon a három gyerek, mind becsületes, mögöttem a tanítványok, az átvirrasztott éjszakák, és te oly könnyed mozdulattal húztad át az életem, mint aki tetemre hív.

Akkor értettem meg, hogy a legnagyobb jó, ha a gyűlölet számára tárgyat adhatunk. Ha a szeretteink megóvják barátaikat, megkímélik környezetüket, megszabadítják a lélek kamráit a benne rejlő gyilkos indulattól és lehetnek az, ami, igaz orcájuk szerint.

Hogy jó ez így? Magam sem tudom. De látván a feneketlen mélységet, amelyet megnyitottam, tudom, még jó ideig gyakorolni fogom a mesterségemet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.