Blogajánló

"Körbe ,körbe. Szeretem a verset és ez itt minden a szeretet és szerelem ,de inkább az utóbbi."

Kissé fáradtan böngészem a blog.hu hasábjait, amikor megpillantom a fenti szószövevényt, és mint egykor, midőn "York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át", elmosolyodom.

Hálával gondolok a szerzőre, a magyar nyelv Trianonnal veszett s az ötvenes évek Hamvas Bélájával letűnt fénykorára, és a legkisebb indíttatást sem érzem, hogy fellapozzam ezt az elémharangozott furcsa, sokak által érdemesnek ítélt lelkigyakorlatot.

Még jó, hogy a mondat kusza! Így legalább sem központozás, sem fogalmi igényesség nem árnyékolja be a dicső tárgyat, a szerelem zavaros, minden rendezettséget nélkülöző ábrázatát. Így legalább hű tükre a fenti idézet annak a szemfényvesztőnek, aki előtt úgy hajbókol az emberiség, mint ha köszönhetne neki bármit, a szellem vakságán, a méltatlan megaláztatáson, az állatias ösztönökön vagy a csepegős hazugságokon túl.

Önigazolás és félelem. Önmagából kitörni képtelen hitvány erő. Ez az, amit a meghalni nem tudó, az élni rettegő gyermek kendőz a szerelem alatt.

Szerelem? Szeretet? A filantróp nem hazudik.

Gyűlölet, gyilkosság, csalás. Ezt jelentik a szavak!

SZÖRNYETEG

Írni jó. A legjobb, amikor nem kényszerít rá semmi. Nem beszélgetek, a világ nem dialektikus recitatív, jobban emlékeztet monológok áradatából szőtt szimfóniára, mint platóni párbeszédre, minden hang egy-egy sóhaj, minden csend halál, épp csak a szemem sarkából követem, amint a gondolatok hömpölyögnek tovább a csillagok között, mi más dolguk volna, mint táncot lejteni a végtelennel, majd szétesni, széthullani a semmiben?

A napokban a kezembe került egy könyv. A legtöbbet, így a szerző, azok olvasnak, akik magányosak. Aki még náluk is magányosabb, az ír.

Bárhogyan legyen is, az igazság az, hogy magányos vagyok. Ám ennek köszönhetően és egyetlen kiváltságosaként jól érzem magam!

Az én magányom az én kétségbeesésem. Nem osztanám meg senkivel.

Azt hiszed, amiért ide írok és nem kiadóhoz caplatok, már azt jelenti, hogy látsz és hallasz és ismersz is engem?

Nem tudsz te semmit! Éppoly szeszély vagy, mint az, hogy kényelmesebb a meleg szobában ülve zongorázni a billentyűzeten, mint óceán után kajtatva homokba rajzolni a hullámokat.

Tulajdonképpen ez az egyetlen ok. Hogy nincs pénzem, nem utazom a tengerpartra, az erdőt is csak innen, a nyolcadikról fürkészem, meg aztán múlandó ez is, a falfirka, mint bármi, amit az ember alkot, akkor meg nem édesmindegy, ha éppen látod és - ezt csak te állítod - ha olvasod?

Hogy mi köze végtére az írónak a megfogant, majd külsővé-idegenné vált gondolathoz?

Külső és idegen. Montaigne hasonlítja őt a gyermekünkhöz. Megbabonáz, majd első szavával az életünkre tör.

Én például nem emlékszem, hogy beszéltem volna bármiről. Nem tudom, mit mondtam, mit írtam neked - minek? Csak akkor igaz, ha igaz, na és ha volt.

Csak teherként nehezedett a lelkemre. Hogy mint vajúdáskor a nő, megszüljem, ne gyötörjön, ne kínozzon többé, de hogy közöm volna a szörnyeteghez vagy lett légyen istenség, aki  mint kancsóban időzött bennem - azt nem hiszem.

CSILLAGOSOK, KATONÁK

Már jóideje sejtem, hogy ez az egész nevetséges. Böngészem a netet, Vyszotszkijt hallgatok, a szemközti lapon párbeszéd:

"Na, ne má', hogy a háborúról írta! Naná, hogy az ő élete!"

És valóban. Mert fájnak a tömegsírok, az elsüllyedt tengeralattjárók, de itt még ez, ez a szürke kő is személyesebb, és már nem hősök feszítenek a medálokban, hanem olyan, mint ha te meg én feküdnénk lent a mélyben, a hidegben és a sötétben levegő nélkül, ezek már nem csillagosok, nem katonák, hanem az, ami belőlünk maradt miután a föld alá száműztek bennünket, mielőtt Dosztojevszkij megírta volna az Ördögöket, hogy fuldokoljunk, eleven halottai ennek az istenverte kultúrának, utolsó rózsái ennek az elátkozott virágzó völgynek, ahol selyemcipőben és nejlonpapírba csomagolt nokián küldünk egymásnak üzenetet, majd rögökbe burkolózva nézzük az idegek hálóján vibráló égitestet - ez volt a nap, az élet.

Naná, hogy az ő élete - ismétlem magamban. Aztán elnyomom a cigarettám és kicsit rosszkedvű vagyok.

NEM ÉPPEN SZÜLETÉSNAPOMRA

Van úgy, hogy szinte kihívásnak érzem, hogy írjak neked. Pedig elhiheted, én aztán egészen biztosan becsapnálak.

Persze, ha nem szeretnél, akkor egészen más volna. Akkor biztosan írnék. Talán még könyörögni is hajlandó volnék, talán, de ebben nem vagyok biztos, mostanában untatnak az efféle játszmák.

Szóval ne szeress engem. A legfőképpen azok ne szeressenek, akiknek valaha is ígértem szeretetet. Mert ha félretesszük a megszokott formulát, tulajdonképpen nem hiszek a szeretetben.

Van a kötelesség. Az van. Vannak a gyerekeink, a munkánk, a függőségeink. Aztán belép még valami, hogy választjuk ezt a függőséget, és attól kezdve a rabság kizárólag a saját felelősségünk alá tartozik.

Én persze bármikor megtehetném, hogy beállítok ide valamiféle csudacsávóval, mondván: "Na, gyerekek, apa már nem kell nektek, felnőttetek, anyátoknak szeretőhiánya támadt, egyszóval csukjátok be az ajtótokat meg a fületeket, én most, így mondják, szerelmes vagyok," de ez már lejárt lemez! Annyira satnya táplálék az érzékeknek, hogy már nem szórakoztat, csak émelyít.

Vagy hogy gondoltad? Barátság? Emberbaráti érzés?

Mégis miért szeresselek? Hogy leéltél nélkülem ötven évet és most nyomorultul magányos vagy? Hogy játszótársra, társalkodónőre vágysz, mert képtelen vagy beérni önmagaddal?

Ne ámítsd magad. Te vagy az egyetlen, aki magad-magadat megért.

És mert nincs már sok hátra, engedd, hogy a fennmaradót én is az egyetlen lénnyel töltsem, aki még velem marad, az pedig nem más, mint jómagam.

BÚCSÚZNI SZÉPEN

Milyen szépen írsz! Mint aki tudja, búcsúzni szépen illik.

Hát ne búcsúzz szépen! Nem adja vissza senki a fájdalmat, ha már nem lélegzik a szív!

Tombolj és őrjöngj! Átkozd a méltatlan időt, amiért Neked, a Mindenség Urának fejére rótta, hogy fölösleges!

Nem vagy fölösleges! És átkozott legyen a szó és a személy, amely rádsütötte ezt a bélyeget! És vesse ki magából a föld és a pokol, amiért elkövette ezt az egyetlen bűnt, hogy megölni mert!

Tombolj és őrjöngj:

"Nem, én nem vagyok fölösleges!"

TALÁLKOZÁS A PIACTÉREN

Hogy előadsz és verset olvasol - kevés. Én a saját verseimet olvasom.

Hogy nem gondolsz rám és a nevem nemlétezés - nem rendíti meg az értelmemet.

Én Szókratész vagyok és Nietzsche, és Artemisz mása, a Szűz - nekem ne prédikáljon egy kirakatüvegbe karcolt messiás!

NINCSENEK SZOMORÚ VERSEK

Ma nem süt a nap. Az egyedülléthez nem kell napsütés. Nem kellenek a ragyogó utcák, az emberek, mindaz, ami amúgy is díszlet - velük nem találkozom.

A szobámban ülök és zenét hallgatok. Nem dzsessz, nem gödörbe illő posztmodern vagy réjdio tilosh, egyszerű, igaz zene!

Hová is tűnt a nap, amikor téged vártalak! Emlékszel, amikor elmentem minden alkalomra, csak hogy téged lássalak? Ma hat ló sem tud a földből kimozdítani.

És neked ma hódolóid vannak. Nem egy, de százezer. És mind azért eped, hogy felkarold őt és a mennyekbe emeld. Hát én inkább  nem nézem meg az előadást.

Bohóc vagy, szemérmes áruló. Vallás helyett a legveszedelmesebb hazugságot csepegteted a szívbe, s ha megérint, eltakarodsz.

 ALKALOMHOZ ILLŐ TÁRSASÁG

Aztán meg az, hogy átutazók volnánk, meg van még találkozás. Meg ott van a szeretet, meg a negédes, émelyítő hazugság, amivel addig bódítják a tudatmámorban fetrengő nemzetet, amíg már késő eszmélni, nem marad idő, csak átélni, élvezni ami még megmarad - az agóniát.

Biztosan. Vagy nem. Vagy arra szolgál, hogy sajnáljuk, sajnáltassuk magunk.

Nem utazunk mi sehova. Nem indulunk a múltból a jövőbe, sem Kukutyinból Bivalybasznádra - porszemek vagyunk. Nemlétezők, akik istennek képzelik magukat és azt akarják, hogy az istenek is olyanná legyenek, mint ők, igazítsák tetteiket és erényeiket ahhoz, ami a földi féreg szemében jó - ennyi az ember.

És persze mérhetetlenül magányos. Vannak percek, amikor beleüvölti az éjszakába: "Halljatok meg!", de ne mondd, hogy hallod őt. Egy eszelőst hallasz és rémülten visszatántorodsz, és mentőt hívsz vagy segítséget kérsz ahelyett, hogy értelmeznéd a hangokat.

Én azonban együtt élek magammal. A legmegbízhatóbb társ, akit csak magamnak teremthetek.

ELBÚCSÚZNI ATTÓL, AMI A MIÉNK

Hogy írok neked, már nem érint. Hogy gyűlöllek, már tudom, hogy vége, végképp nem érdekel.

Nőies, gyönge lélek vagy. Ostor és szögesdrót - ez lett volna a helyes recept, ahelyett hogy romantikus szerelembe ájult volna a szív, de megtörtént, már végleg így marad.

Már azt is tudom, milyen a férfi. Magányos, gyönge, nevetségesen hiú. Kevés ahhoz, hogy szeressük, és mert tudja jól, ha megismernénk, csak csalódást hagyna maga után, hát elfut és akkor szól, ha biztos távolból tudja: hangja a messzeségbe vész.

Nem, nem teszlek többé boldogtalanná. És mást sem, aki már nem érdekel. Reménykedj! Élj! Élvezd a hódolatot, hazudd az önimádatot! De tudd - nálam jobban senki nem tudja, milyen gyötrelmes ez, milyen szánalmasan kevés.

FELLÉLEGZÉS

Kicsit lapos és stílustalan a bejegyzés. Végtére az is megesik, hogy nincs kedvünk szép szavakat suttogni a fülbe, amely süket és szőrös ragyával fordul mindig - valaki más felé.

A napokban Nietzschét olvastam. Bizonyára gyógyító ereje van.

Elképzelem a szörnyszülöttet, aki meggyűlöltette velem az embert, elhatározom, a képébe vágom a tíz legnagyobb sértést, amit férfinak nem mondtam soha.

Hát tessék!

Képmutató! Élvhajhász! Gyáva! Törleszkedő! Ripacs! Felszínes! Aljas! Idióta! Tehetségtelen! Nevetséges!

Ez tíz, de kimaradt még, hogy visszataszító, visszataszító, nincs benne semmi szép, a szeme átlagos, vizenyős, a bőre fakó és ütött-kopott, az arca beesett, a teste löttyedt, a mozdulataiban nincs kecsesség, csak önimádat, hiú, vonaglik, mint ha belülről gyötörné a görcs, ha magam elé képzelem, amint az estéket tölti, a hányinger fog el - nevetséges vagy, nevetséges vagy, szánalmas, utánzat, gyülöllek!

És most elmosolyodom, hónom alatt a könyvek, a szokásos szál virág, kedves, könnyű léptekkel indulok, hogy megtartsam mai beszédemet, szavalással és tánccal, mert örök vagyok és mert újra visszatérek.

AZT HISZEM

Nem írok többé. Nem akarok emberi szót hallani. Nem bízom senkiben.

Azt hiszem így kezdődik a szellem szétesése.

Nincs közölnivalóm. Nem szeretek senkit. Nem szeretem, hogy így beszélek.

Csakhogy az itt a bökkenő.

Hálával tartozom annak, aki elhagy.

Gyűlölnöm kell, akit elhagyok.

Nem érzek hálát. Nem érzek semmit, csak utálatot.

Azt hiszem, így kezdődik a szellem szétesése.

Csend van. Mi dolgom itt?

Megkérdezek egy tanítót, miért él, aki már nem szomjúhozza a létezést. Azt feleli, mert mindegy.

Létforma.

Nemlétező.

Azt hiszem, így kezdődik a szellem szétesése.

LEVÉL IRÉNNEK

peerből pedig gombot öntött a mindenható

Kedves Irén!

Valamiért reménykedtem, hogy haragodban észrevétlenül tűnök el, és akkor nem marad más, csak ez a néhány beszélgetés.

Már nem akarok abban a világban lenni, ahol csak rész szerint vagyok. Az életemet és az írást, az álmokat és a józanodást nem akarom úgy láttatni, mint ha énemnek több arca volna.

Szigorúbban, szűk marokkal mérem, mit adok ki a kezem közül. Szigorúbban, halkabban ítélem meg, mi az, amit magamból adhatok.

Gondolkodni nem sok időm marad. Dolgozom, éjt nappallá téve, amikor nem, a gyermekeimnek hála nem jut erőm, hogy botor dolgok felől töprengjek, mint az is, vajon minek is élek.

Te sokáig elkísértél. A legkétségbeesettebb, a legsötétebb időkben. Neked és még sok-sok ismerősnek hálás vagyok - a segítségért, amikor még nem is tudom, nem voltam tárgyilagos.

Könnyű szeretni. Könnyű megérteni. Könnyű hittel és vágyakkal színezni a külvilágot.

A valóság sokkal egyszerűbb. Ennünk és innunk kell, laknunk valahol, fejünk fölött a fedél, reggel a villamosjegy vagy a bérlet a zsebünkben, harmadikán a fizetés, és persze gondok, a gyerek meg hülyeséget hülyeségre halmoz, néha otromba, mint ha nem a vérem lenne, néha elesett és nélkülem nem boldogul, aztán előröl megint - nincs itt miféle értelmet keresni. Vagyunk és kész.

Remélem, nem okoztam túl sok kárt magam körül. Remélem, nem sütik rám a bélyeget: alkalmatlan vagyok.

Miért is írom ezt? Mert nem jó hallgatni úgy, hogy valaki vár.

Vigyázz magadra, kedves.

Köszönök mindent, és fogalmam nincs, írok-e egyáltalán.

Juli

A GÖRÖG TORZÓ

MRS DALLOWAY

Azt mondod, mindenem itt van. Az életem, a barátaim, a sok kudarc, mind újra meg újra, mind semmi, mind elvész a szavak között, és te elveszítesz, mielőtt én megtaláltalak.

Képek és foszlányok. Egy eltékozolt élet maradványai. Mrs Dalloway, a világító torony, a tudatfolyam, na, meg a posztmodern, na, meg fogjuk még rá, a dekadens, a hiábavaló.

Talán ennyi. És nem is volt szándékom, hogy több legyen. Színek és emlék, és ha már az sem marad, jöhet az újabb szerető.

KEZDEM MEGSZOKNI

Kezdem megszokni, hogy időről időre olyanok is betévednek ide, akik félig-meddig az ismerőseim.

Eleinte úgy éreztem, elsüllyedek a szégyenemben. Azt hittem, nem élem túl, hogy meggyanúsítanak azzal, hogy szeretőm van, az erkölcseim csapnivalóan sekélyesek, az emberekről írt regények mondák, ők aztán nem gondolták, hogy erre képes vagyok, aztán megszoktam, na, meg ők is.

Egyre ritkábban ellenőrizték, írok-e, mit, miért, nevezem-e őket jóakarómnak, ellenségnek vagy isteneknek, számon kérhetik-e rajtam, mit jelent a szó, a kép, a gondolat, ami a legfontosabb - megértettek.

Ma már csak akkor látogatnak el, ha olvasni vágynak.

Én ugyanis, ez mindvégig így volt, naphosszat velük vagyok. A munkahelyen, a sarki boltban, itt, a szomszéd szobában, álmok és napfogyatkozás nélkül, fáradtan és átlagos egzisztenciával, anya és kölyök és nő, asszony és ember - egy a sok közül. Húsból és vérből való.

 TALÁLKOZÁS

Vendégek járják a telepet. Kopogtató cédulát gyűjtenek a Jobbiknak.

Fiam, aki származására nézve spanyol-galíciai zsidó vagy cigány családok vérét örökölte, leheletnyi sváb mellékzöngével a hangjában, mély, olajosbarna szemekkel néz a jövevényre: „Tőlünk??”

Az ajtó bezárul. Ő gondolataiba merül, hosszan, csöndesen ingatja a fejét.

Naplóⁿ

Este tévét nézek. Nem mintha lekötne, próbálom elterelni a figyelmemet.

Gyakran eszembe jut, milyen jó veled, hallgatni a véget nem érő történetet, gyakran, pedig nem ismertelek.

Magamra húzom a takarót. Beszélek hozzád, nyilván fölösleges. Nyilván beteges, ahogyan ennyi év után az eszembe jutsz.

Nem mondhatnám, hogy vidám. Meg szomorúnak se mondanám. Van, ahogyan vagyunk mi mind. Nem jó, nem rossz. Aztán megijedek.

Gyűlölök. Hálát adok, amiért vagyok. Amiért másokkal űzöd az emlékeket. De hiszen nem voltak emlékeink.

Egy gyors ima, egy fohász:

Bár volna Isten! Bár volnának angyalok! Bár lehetnék, ahova mindig is vágyom, melletted!

HA

Azért olyan is van, hogy ritka pocsékra sikeredik. Mármint az írás. Olyankor magam előtt látom, amint elvonod a szád, nem kell mondanod, tudom: ma este jobban teszem, ha hallgatok, akkor nem érhet vád, sem szó a házam küszöbét, hogy bolond, szeszélyes, szószátyár vagyok.

MEGINT EGY JÓTEVŐ

Majdnem elkáromkodom magam. Nem is haragomban, hanem mert annyira ismerős ez a végső, büszkeségében megbántott hang.

Egyáltalán van itt valaki? Szeret itt emberfia? Ahogy elnézem, főleg és leginkább önmagát. Talán nem is akarja senki, hogy szeressék vagy ő maga szeressen.

Másrészről itt vagyok én. Előre megmondom, hazudok, ígérek bármit, nem mintha szeretnélek, hanem csak úgy, a pillanat kedvéért, és hogy félre ne értsük egymást, a beszélgetést azzal indítom, hogy elárulom, vigyázz, mindig mindenkibe szerelmes vagyok, ezáltal tudtodra hozom, hogy nem, te pedig váltig állítod, hogy szeretsz - engem, személyesen.

Na ja! Mint esti desszertet a kávé és rostélyos után. Annyira, hogy épp csak a szeszélyeimet, érzelmeim különc kedvtelését kifogásolod.

Azt mondod, ez így nem? Nem az, amire vágytál? Ne azért szeresselek, hogy öröm legyen, hanem mert - miért is? - hogy elmondhasd, szeretsz?

Már nem csodálkozom. Nincs bennem kétely, se csend, se semmi. És mert annyira egyszerű, eztán már kérdés sem lehet.

BEFEJEZETLEN

Most mondd meg, miért írnék épp neked? Ott van a szünet, az unokák, a napsütés meg az az átkozott gondolat, hogy feladom, elég volt kihúzni magam a hajamnál fogva a katyvaszból, amelybe örök dilettantizmusom kever, teszem a dolgomat, aztán meglátjuk.

Egyáltalán miről írnék?  Hogy szerdán papírra vetettem két évszázad bölcseletének dióhéjnyi kivonatát? Csütörtökön versenyen drukkoltam a gondjaimra bízott ifjaknak, hogy ne érje őket bánat és kudarc? Pénteken egy kétéves fiúcska társaságában űztem a badu-badu és a kipp-kopp-kopogok ritmus- és hanggyakorlatot, míg jött a szombat és én felelevenítvén háztartásbéli tudományomat álló nap mostam és sikáltam, hogy aztán rend és illem szerint következzék a vasárnap, családdal és egykori férjemmel, aki beteg?

Sütöttem blincsikit. Közben rájöttem, már megint, de ha már rájöttem, megosztom veled, hogy hasonlít ez az én mostani állapotom arra a tizenhat éves ámokfutásra, amikor vártam a találkozást meg a megváltást meg a csodát, azzal az egyetlen, mégis számottevő különbséggel, hogy ma már egyiket sem hiszem.

A megváltás bezárt. Elkárhozunk. Mert ugye te is valami tisztára, üdére vágysz, mint én - csak hát az nem én vagyok.

Maradjon így? Vagy írnod kellene? Minden nap, minden órában, nem hitvitákról, de valami sokkal nagyszerűbbről, nyárvégi éjszakákról meg levendulákról meg arról, amikor teát főztünk és szerettelek?

SZERELEMGYEREK

Régen azt hittem, szerelemgyerek vagyok. Nincs más dolgom, mint mosolyt, örömet adni, letörölni a lábaidról a port.

Most, hogy szétszórtam, eltékozoltam magam, megdöbbent a csönd, a végtelen sötét.

LAMED VOV

Azt mondják, nem sok közöm van a valósághoz. Nem értek a hétköznapi dolgokhoz. Felemészti minden erőm, hogy boldoguljak, bukdácsolva, ügyetlenül a hivatalok és a szabályok között.

Egyszer olvastam egy történetet. Harminchat igaz emberről szólt, akik a világ egész súlyát hordozzák a vállukon.

Én azt sem bírom, amit látok. Ha minden fájdalmat éreznék, nem csak az eszemet, de azt az ügyetlen életemet is elveszíteném.

ESZKIMÓFÖLD

Van, akivel semmi pénzért nem találkoznék. Maradjon örök bálványa a képzeletnek.

Kész partenont rendeznék be a pillanatból, kész kánonját az éneknek és a fájdalomnak, hogy legyen istenség tüneménye, legyen meg nem ismerhető.

Nem akartam őt soha megtalálni. Nem vágytam rá, hogy tudjam, mi lett vele.

Esténként kunyhót épít eszkimóföldön, eszkimóasszonnyal, aki fázik és öreg.

ZSARNOK-ÁLLAT

Lássuk, mi történik, ha összezárjuk magunkat azzal, aki valóban szeret.

Én bizony magam sem tudom, akad-e olyan gyémántokkal rakott legény, akit huszonnégy óra után ne kívánnék a pokolba, vagy legalábbis ne hiányolnám a távollétét.

Sokáig azt hittem, az unalom teszi, hogy akadályozzuk a jó közérzetet, majd beláttam, épp ellenkezőleg, hogy akadályozzuk a mozgás, az érzés, a gondolatok szabad áramlását, vagyis csapongó képzeletünket zárjuk szerelmünk börtönébe, ez teszi, hogy idővel elfajul, halotti pózba dermeszt mindkettőnket a tapintat és az illem szabályai, s rövidesen beköltözik hozzánk az unalom .

Nem mintha mindez az én nyomorúságom volna.  Bizonyára szeretteim is hasonló aggodalmat táplálnak, amikor egyre buzgóbban győzködnek arról, milyen csodálatos, ha együtt töltünk még egy, ötven, ötezer órát, évet, míg szívük mélyén a szabadág angyala dübörög, várva és táplálva a búcsú és a viszontlátás örök virágait.

Az ember zsarnok-állat. És ha már zsarnok, legalább annyi szoruljon belé, hogy tudja, mikor kell távoznia.

ÍRÁSRÓL

Minden látszat ellenére az írás nem metafizikai. Érző, ha tetszik, állati mivoltunkból táplálkozó szavak.

De hiszen az értelem mindig is a rend illúzióját teremti ott, ahol a szív megáll.