CSILLAGOSOK, KATONÁK

Már jóideje sejtem, hogy ez az egész nevetséges. Böngészem a netet, Vyszotszkijt hallgatok, a szemközti lapon párbeszéd:

"Na, ne má', hogy a háborúról írta! Naná, hogy az ő élete!"

És valóban. Mert fájnak a tömegsírok, az elsüllyedt tengeralattjárók, de itt még ez, ez a szürke kő is személyesebb, és már nem hősök feszítenek a medálokban, hanem olyan, mint ha te meg én feküdnénk lent a mélyben, a hidegben és a sötétben levegő nélkül, ezek már nem csillagosok, nem katonák, hanem az, ami belőlünk maradt miután a föld alá száműztek bennünket, mielőtt Dosztojevszkij megírta volna az Ördögöket, hogy fuldokoljunk, eleven halottai ennek az istenverte kultúrának, utolsó rózsái ennek az elátkozott virágzó völgynek, ahol selyemcipőben és nejlonpapírba csomagolt nokián küldünk egymásnak üzenetet, majd rögökbe burkolózva nézzük az idegek hálóján vibráló égitestet - ez volt a nap, az élet.

Naná, hogy az ő élete - ismétlem magamban. Aztán elnyomom a cigarettám és kicsit rosszkedvű vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.