MEGINT EGY JÓTEVŐ

Majdnem elkáromkodom magam. Nem is haragomban, hanem mert annyira ismerős ez a végső, büszkeségében megbántott hang.

Egyáltalán van itt valaki? Szeret itt emberfia? Ahogy elnézem, főleg és leginkább önmagát. Talán nem is akarja senki, hogy szeressék vagy ő maga szeressen.

Másrészről itt vagyok én. Előre megmondom, hazudok, ígérek bármit, nem mintha szeretnélek, hanem csak úgy, a pillanat kedvéért, és hogy félre ne értsük egymást, a beszélgetést azzal indítom, hogy elárulom, vigyázz, mindig mindenkibe szerelmes vagyok, ezáltal tudtodra hozom, hogy nem, te pedig váltig állítod, hogy szeretsz - engem, személyesen.

Na ja! Mint esti desszertet a kávé és rostélyos után. Annyira, hogy épp csak a szeszélyeimet, érzelmeim különc kedvtelését kifogásolod.

Azt mondod, ez így nem? Nem az, amire vágytál? Ne azért szeresselek, hogy öröm legyen, hanem mert - miért is? - hogy elmondhasd, szeretsz?

Már nem csodálkozom. Nincs bennem kétely, se csend, se semmi. És mert annyira egyszerű, eztán már kérdés sem lehet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.