FÖLDRENGÉS BUDAPESTEN

a metafizika bírálata

Amikor Leibniz Isten alkotásának tökéletességéről beszél, vagy Rousseau a gondviselésről a lisszaboni földrengés ürügyén, Voltaire megírja a Candide-ot, és nevezi magát istentagadónak és pápacsúfolónak, inkább, mintsem vitába bocsátkozna afelől, miért és hogyan teremtik maguknak Istent az emberek.

DARWINIZMUS

Nem hiszek én istent, és Istent sem hiszek. Nincs neki szakálla, se háromsága, nem szaladgál hálóruhában, hogy a kedvemben járjon, de van, mert a nietzschei világ, amely minden morális rend nélkül való, bármennyire igaz, embertelen.

A tehetetlenség dühöt szül. A düh tárgyat akar. Hát ezerszer inkább Ő, mint te vagy bárki más, aki hozzám hasonlóan csak ember, csak él.

Azt mondod, nem akarom önmagamban látni a hibát? Majdnem cifrát kanyarítottam.

Mást sem csinál ez a jóságos barom, az emberiségnek ez a színe-java, mint önmagában keresi a mit-vétettem-ó-uram bűnösöket. Mea culpától zeng lassan az egész Univerzális Bazilika.

És te ennek ellenére azt állítod, hogy a magam képére teremtek isteneket? Ha így volna, az én Istenem már réges-rég főbe lőtte volna önmagát.

Vagy talán összehangzó szép rendet kellene látnom a földrengésben, az árvizekben és a kárhozatban? Ellentétek egységét és harcát kellene csodálnom abban az épületben, ahol mindez megtörténhet, mi több, mindez helyénvaló?

Mutass nekem csak egyetlen logoszt, amely törvényerőre emelheti előttem a szenvedést, amely annak a nyomorultnak a zsigereibe égett, aki hiába nyújtja feléd a kezét - te darwinista vagy, ő pedig fél.

HYDE PARK AZ INTERNETEN

Még mindig restelkedem. Mert büntetés ez a javából. A káromló beszédekért, az elvetemült kirohanásokért, a gonoszságokért, hogy nem eltitkolva, mint nagyanyáink, a rózsa alatt, hanem a Hyde Park kellős közepén, mindenki szeme láttára vetkőzött a lélek, az én gyönyörű lelkem, meztelenre.

2010. FEBRUÁR 18.

Áramszünet. A kényszeresnek maga a pokol. Mint akit papír és ceruza nélkül becsuktak egy sötétzárkába, és most foggal és körömmel vésem a falra: "Még élek!", "Még vagyok!", dátum, aláírás.

SAJNÁLOM

Amióta politikusaink rákaptak a civil kommunikáció egykor hamisítatlan szökőkútjára, gondolok itt a Facebook-ra, már nem vonz a dolog.

Kezdetben volt benne varázs. Ahogy az emberek nyüzsögtek, szomorúak voltak, szerelmesek, jókedvükben egymáshoz vágtak egy párnát vagy kivonultak a farmjaikra, kövérre hizlalták a tehénkéiket, amelyek elkerülték a gazdaság fantomját - ma már ez nincs.

Ma már betört a bizottság, a szavazatgyűjtő polgár és a pecsenyesütögető népvezér, ma már imázs van és nincs többé imagináció, egyszóval csapnivaló.

Hagyjam ott, ahol van? Ahogy magam mögött hagytam a csacskaságokkal teli MSN-t, az IWIW népszaporulati szolgáltatását vagy a burjánzó, fórumoknak nevezett orál-onániát?

Sajnálom kicsit. Mintha a Deákné vásznát siratnám. Azzal az egyetlen különbséggel, hogy a Deákné közelében ritkábban ütötte fel a fejét a jovialitás, a portáján ritkábban hegyezte fülét a badarság, néha még az is megesett, hogy csak úgy, múlatta magát.

KIKI

Eszméletlen, milyen egeket ostromló, milyen mélységeket rengető ez a beszélgetés.

Szia. Jól vagy? És te? Köszönöm. Írsz? Nem sokat. Én rengeteget. Van egy ismerősöm, beszélgetünk. Ő ösztönöz.

Lefordulok a székről, elhúzom a számat, biggyesztés, mosolyra vesszük a figurát, aztán indulunk.

Ki-ki a maga dolga után.

ERETNEK

A legutóbbi néhány hét legnagyobb felfedezése az volt, hogy ad egy, nem csak a hétfőket utálom, hanem legalább ennyire siralmasak a keddek, szerdák, csütörtökök és péntekek. Ez mondjuk, nem éppen világrengető, de mindent egybe vetve gondolkodásra ösztönöz. Vajon rendjén való-e az, hogy már kora reggel belevonyítom a tükörbe: „Én ezt nem akarom!”, és már azelőtt kifagy a lelkem, hogy kiléptem volna az utcára, különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy idebent meleg van, lehet olvasni, tévézni, tán még írni is fogok, ha nem üt be valami sürgős intéznivaló.

A másik egyenesen mellbe vág. Tudni illik az, hogy én jó vagyok. Minden szánalmas mulasztásom és hibám ellenére alapvetően jó voltam mindig, mint az a szerencsétlen gyermek vagy flótás, aki el akarja nyerni anyja jóindulatát, igyekeztem szelíden élni, mint a fű, hogy még véletlenül se zavarjam meg az univerzumot. Aztán tessék. Itt vagyok, elevenen eltemetve a hóban, a téli utcák csöndjében, olyan kilátástalan batyuval a vállamon, ami öt krisztus-kereszttel felér.

Egyszóval hol itt a rend, az egyetemleges harmónia? Miféle istenségnek van képe mozgásba lendíteni a gépezetet, hogy aztán elégedetten hátradőljön, ajtaja felett a cím: „AZ ALKOTÓ”?

Így tépelődtem, már ha tépelődésnek lehet nevezni, hogy a legszörnyűbb átkokkal illettem azt, aki még megmenthetne, megmentene, de persze nem fog, mert ez itt nem egyéb, mint a jól-kicseszünk-veled játék, én pedig túl későn tanultam meg a játékszabályokat ahhoz, hogy élni tudjak velük. Tehát szitkozódom és káromkodom, és azt követelem, hogy álljon elém vagy vesszen az emléke is, mert a legalávalóbb gonosztevő sem érdemelheti azt a kínt, amit ennek a birka türelmű emberiségnek hirtelen felindulásában a padlóra lökött: „Nesztek, a konc, a jussotok!”, majd végignyúlt a fellegek kanapéján és pipára gyújtott.

Botor dolog a lázongás. Meg bántja is a jó keresztény szemét és szellemét. Vagy nem az a dolguk, hogy szemet hunyjanak a gonoszság fölött?

KÖTÉLTÁNCOS

Annyi év után nem kellesz többé. Nem kellesz egyáltalán. Nem tudsz elérni, nem tudsz elfelejteni sem. És hogy a kedvemet töltsem benned, ma gondolok egyet, és amíg te életről álmodsz, én fogom magam és megalkottalak.

FÉNYKÉPEK

Na persze. Őrült jól írok. És persze. A leghitelesebben a semmiről. De hát mi másról írnék?

Mondhatnák, ott a rét, a szerelem, az első csók, a küzdelem, amelyért Önök oly fennkölten áldozzák ezt az életet, de engem az nem érdekel. Önök már megint a hazugságaikkal traktálnak engem.

Vagy mondják meg nekem, mégis hol van az az Önök első nagy szerelme? Vagy hol az ígéretek és az örök sóhajok? Vagy Önök szerint a véletlen műve, hogy idegen árnyak ontják magukból a gyermek-sarjakat, mint áradáskor a föld a maghozó füvet? Hogy idegen ölelésbe fojtva bánatuk, elfelejtik azt az egyetlen rózsát, Uraim?

Nem számít semmi. Hogy ki hogyan ír, hogy ki hogyan beszéli el a történetet, mindez közömbös. A történet ugyanis szemérmetlenül banális.

Nincs semmi, ami igazzá tehetné azt a kislányt, aki anyám ágyába bújva daccal és gyűlölettel követelte egykor, hogy szeressenek.

ESTI PÁRBESZÉD

Mindenekelőtt meg kell nyugtassam Önöket, nem török  babérokra, nincs bennem kétely, hogy amit írok, érdektelen, unalmas, középszerű, mégis írok, mert hozzám hasonlóan Önök is a középszerűség szürkeségében lélegeznek, élnek és halnak, mint a barmok, anélkül, hogy egyszer is meghallgatná Önöket bárki, egy jött-ment, egy senkiházi, egy isten.

Én persze nem tudom Önöket szóra bírni. Már az is túlontúl vakmerő feladat, hogy a hallgatásukra igényt tartsak, hogy a szendergésüket megzavarva arra késztessem Önöket, hogy a tudattalan tartományába beeresszék azt a zűrzavart, amely bennem kavarog, mondván, egyáltalán nem ésszerű, de mégsem értelem híján való, egyszóval belátom, nekünk most nincs  miért bájolognunk, udvariassági formulákat szajkózva arról győzködnünk egymást, hogy itt bármi is megtörténhet, nem történik meg semmi.

Úgyhogy elmesélem, amit ötvenegynehány évem súlya elmondat velem. Önök idegenkedve, kissé vonakodva nézik, amint a sorok kígyóznak, egyik a másik után, majd folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Én visszamegyek a nevelőintézetbe, ahol a mit sem sejtő lelkekbe plántálom a reményt, ez így van jól, majd este kiégve és némán bámulom a hűlt plafonon terjedő penészt, Önök pedig bekapcsolják Josi barátot és a CNS soron következő epizódját, átölelik az oldalbordájukat és a sertésszeletet, és békében alszanak.

De hiszen ez is volt a cél. Hogy álmok nélkül, békében tudjanak végre aludni. Hogy reggelre kipihenten vegyék a nyakukba a várost, viseljék a célszerűséget és róják az érdekek Golgotáját, és csak homályos foszlányok juttassák eszükbe azt a különös párbeszédet, amelybe velem elegyedtek ezen a különös estén, ezen a semmitmondó monológon át.

SOKFÉLE JÁTÉKOK

Sokféle játékot képzelek. Olyat, amelynek alapfeltétele a nem tudom.

Még az is lehetséges, hogy ártok neked. Ártok azért, mert azt akarod, hogy ártsak, mert nincs is szentebb előttem, mint éppen a te akaratod, különösen, mert mindketten egyazon játéknak vagyunk a része.

Nem tudom, hogy mondjam el neked. Megkomolyodtam. Nem kergetem a pillangók árnyékát az alkonyatban, nem gyönyörködöm a nap utolsó sugaraiban, amint végigsuhannak a pókhálós sarkokon, nem nyitom ki a postaládát, nekem azok maradtak, akiknek ideig-óráig szükségük van rám.

Azt hiszed, szenteskedem. Pedig csak tudomásul veszem, hogy élek, hogy sokféle játékot tudok.

Kötelességem mindent megtenni, hogy erősek legyenek, hogy élni tudjanak amikor majd megtanulják, velem együtt, hogy ne féljenek.

FÉRGEK ÉS POR

Nem is azonnal történt. Lassan, hónapok alatt döbbentem rá, hogy az életemet leéltem, nincs ember, akinek adhatnék, fekszem, várom, keresem az ürügyet, hogy azt mondjam, szükséges, még, lenni, tenni, élni a megszokottat, szeretni azokat, akiket szerettem, most már elmondhatom, minden hiábavaló vitánk ellenére szerettem őket, csakhogy nem az én felelősségem többé.

Szegény gyermekem. Téged igazán féltelek. És közben látom, éppúgy elrontottam a te nevelésed is, ahogyan a másik kettőnek sem tudtam jó anyja lenni.

Mikor? Hogyan? Szégyenteljesen és remegve vagy észrevétlenül? Szeretném hinni, hogy úgy lesz. De nem hiszem. Ahogyan egyre többet élek, egyre jobban távolodom az olyan meséktől, amilyen te vagy.

Nincs semmi. Csak amit látunk és megeszünk. Férgek és por és hamu.

NOSZTALGIKUS WELLNESS

Két hét és irány a Balaton!

Volt ott egy stég, a ruszki, odajártunk amíg még baráti körben fejtük egymás tejét, a nádasban sikló, vadkacsa, ott aztán lóbázhattuk naphosszat a lábunkat!

Az idén tél van. December óta tart a hajcihő.

Időnként kétlem, hogy megláthatom a holnapot.

KÉNYSZER

Elérkezett a perc, hogy kimondjam: így nem mehet tovább.

Ha dolgozom, nem marad időm írni. Ha írok, nem javítom ki a dolgozatokat. Ha mindkettővel megpróbálkozom, megfeszülök, pár hét leforgása alatt a szervezet legyöngül, összeroppanok. Ha mindkettőt félvállról veszem, az egész üres és értelmetlen.

Végtére, ha most hirtelen megszerelmesednék, az egy-két hónapra megoldaná a problémát.

Elfelejteném, hogy így végképp nem mehet.

SZEMTŐL SZEMBE A TÖRTÉNELEMMEL

friedman sándor - djerassi és a parnasszus

Miért vagyok én olyan bölcs, Miért vagyok én olyan okos, Miért írok én olyan jó könyveket - íme a fejezetcímek, amelyek nélkül ma is roskadoznánk a képmutatástól, Dunát rekesztenénk az álszerénységgel,  ellepne minket a szolgalelkűség.

Nem vagyok Nietzsche. Leginkább az anyjára emlékeztetek, leszámítva azt a néhány évtizednyi anakronizmust, amely elválaszt bennünket egymástól, amennyiben ember fia, ha képes mellettem felnőni, az vagy filozófus, vagy megöli magát.

Nagyszerű vagyok. Nem tudom mi a megfelelő szó, a tehetséget kevésnek érzem, a zseniálitást nem kockáztatom, de dilettánsnak remek, aki arról végképp nem tehet, hogy tele vagy kishitűséggel, rettegsz, hogy versenyfutás az életed - engem az nem érdekel.

Egyetlen dologra kértelek. Légy hű önmagadhoz, és ha nem tudod, mi vagy és mennyit érsz, ne tudd. Nem tudni, vállalni a nem tudást kiváltságot jelent.

Szegény kicsikém. Vagy megfertőzött a siker? Apád elismertsége, a kortársak középszerűsége, a kényszerképzet, hogy tartoznod kell azok közé, akik tüdőből fújják a történelem árbocait? Talán ez ártott meg neked.

De tudod mit? Nézd meg Klee Angelus Novus-át. Vagy vedd elő Walter Benjamint. És azok után, ha még eszedbe jut az angyal, ne bánd, hogy palira vettelek.

MONA LISA VISSZAMOSOLYOG

Régen néztem már tükörbe. Az arcom beesett, a szemem, ahogyan az a betegségeknél szokás, sötét karikák ölelésébe merülve bámul maga elé, az orrom körül vöröses, pattogzó pikkelyek, a nátha búcsúcsókja, a bőr megfakult, pergamenre emlékeztet.

Tudom, csúnyább is lehetnék. Mondjuk, ha kiütések borítanák a testemet vagy ragya képében támadott volna meg a menykő. Így azonban tetszem magamnak. Ha másnak nem, nekem bejön a csaj.

Kissé félrebillentem a fejem. Azt hiszem, nem rólam festették az örökéletűt. Vajon kevesebben látogatnák a Louvre-t? Vagy számít az?.

Ahogy tükörbe nézek, Mona Lisa visszamosolyog.

L.B.

félig-meddig extatikus előadás

Van a facebookon egy közösség. A neve Leszarom bazmeg. Szeretnék tagja lenni, de nem merek. Mit szólnak a tanítványaim?

Mert ha leszarom? Akkor máris az oldal híve vagyok. De ha nem, márpedig a kérdésfelvetés arra utal, hogy nem, akkor képmutatás csatlakoznom.

Akár csatlakozom az oldalhoz, akár nem, mindenképpen képmutató vagyok.

Induljon azért az Én nem merem leszarni elnevezésű oldal most, amelyhez ezúton keresek bátor és kitartó társakat.

SHERLOCK HOLMES LUXUSKIVITELBEN

de komolyan

Olyan ez, mint ha Sherlock Homes volnék luxuskivitelben. Halálra unom magam, ha nincs kivel beszélgetnem, képzelt füvekből főzött morfiummal pótolom elmémnek mindazon kihagyásait, amelyek akkor állnak be, ha nem kap táplálékot, nincs ami mozgásba lendítené, nincs semmi.

Köszönöm azért minden hűséges barátomnak, olvasómnak és inspirátoromnak, hogy a múzsa szót elkerüljem, hogy van, ír, nem hagy nyugodni, máskülönben mi egyéb maradna belőlem, mint igavonó barom, aki esténként belebőg a nagy büdös alföldi rónaságba, mielőtt végleg álomba szenderül.

De komolyan.

A JÁTÉK

Ahány közösség, annyi játék, résztvevő, nyelv, szabály, szerep, kivitelezés.

Bizonyos készségek és szabályok elsajátításának folyamata természetesen maga is része a játéknak, legyen szó gyermekről, felnőttről, tetszőleges szereplőről - egyre megy.

Azt azonban aligha merném megkockáztatni, hogy pusztán azért, mert valaki gyermek, okvetlenül engednem kellene őt győzni vagy ellenkezőleg, pusztán azért, mert felnőtt, bevethetnék minden általam ismert eszközt a nyereség érdekében. A játékban egyébként is gyakorta felcserélődnek a szerepek. Mindez a játéktól, a játékosoktól függ, nem beszélve arról, akarom-e (akarjuk-e), hogy a jelölt a játszótársam (játszótársunk) legyen, illetve ő maga játszani akar vagy győzni vagy valami egészen mást. A különbség óriási.

Volt egyszer egy Alfred Schütz nevű fenomenológus, ha jól emlékszem Az idegen címmel írt tanulmányt, remélem, nem keverem, a lényeg, úgy véli, egyszerre vagyunk rész és kívülálló a játék elsajátítása során, majd később a kettősség megszűnni látszik, és csak akkor tapasztaljuk ismét, amikor új játékba kezdünk vagy új játékos(oka)t fogadunk, akár a korábbi(ak) megtartása mellett.

Előnyei természetesen bármilyen játéknak vannak, ahogyan értelemszerűen hátrányai is. Ha más nem, pontosan azok az eltérő világok vagy dimenziók találkozhatnak itt vagy éppen ütköznek meg mindahányszor újabb játékba kezdünk vagy újabb játékos befogadására vállalkozunk, amelyek a másik személynek a már korábban említett megszólítását lehetővé teszik.

Úgy tűnik, egy adott univerzumon belül tetszőleges játék iránti fogékonyságunk természettől fogva adott. Ugyanakkor korlátozott számú és kizárólagos jelleggel gyakorolt játék mellett e fogákonyságunk beszűkül, megkopik, akár teljesen elvész. Az is nyilvánvalónak mutatkozik, hogy a puszta készség nem maga a játék, vagyis a játékot megelőzően aligha érdemes  olyan szavakkal dobálóznunk, mint például "természettől fogva tudunk játszani". Egyáltalán mit jelent ez a kijelentés?

Nyitottság, akarat, készség, képesség, cselekvés - maga a játék ez utóbbi megléte mellett kétségkívül az, ami, a másik négy esetben azonban csak megszorítások mellett.

Ami azt az oly gyakran vitatott gondolatot illeti, lehet-e egyedül játszanunk tárgyak és cselekvés nélkül, egyelőre csak annyit, mindez attól függ, mit értünk tárgy és cselekvés alatt.

Ha a materiális világra és azon belül a mechanikus mozgásra korlátozzuk az értelmezést, a válasz egyértelmű, igen, hiszen játékaink kivétel nélkül olyan többletet hordoznak magukban, amelynek hiányában nincs az a fizikai értelemben vett tárgy, személy vagy cselekvés, amely akár egyetlen játéknak is eleme lehetne.

Ellenkezőleg, ha a tárgy fogalom alá soroljuk az érzeteket, érzéseket, érzelmeket, képzeteket, magukat a fogalmakat és a gondolatokat is, akkor a válasz - nem.

Így aztán játszhatunk mi képzeletben vagy gondolatban bárkivel, kérdés, ő vajon tud-e erről, akarja-e ezt vagy pusztán a kör király szerepét tölti be abban a pasziánszban, amelyet a szívünkkel, a lelkünkkel, esetleg a fejünkkel, a másik személy megszólítása nélkül alkotunk.

LE CHAGRIN ET LA PITIÉ

Sok hülye! Azt hiszi attól, hogy ráz a hideg és dögrováson vagyok, már föl sem bírok állni, már agyilag is hasznavehetetlen vagyok.

Egy fenét! A fejfájás nem zárja ki a végtagok koordinálását, amint a szellem elbutulása sem okvetlen velejárója a gyulladásos megbetegedésnek.

Én például ébren vagyok. Egy-egy gondolat olyannyira magával ragad, hogy arról is megfeledkezem, nem volna szabad rágyújtanom, a mellkasi nyilallás nem kedveli a dohányfüstöt, és csak akkor vonulok vissza ágyban párnák közt halni meg, amikor olyan nyomasztóvá válik a tünetcsoport, hogy időt és teret nem kímélve, egyik percről a másikra önkívületbe zuhanok.

Amúgy meg édes mindegy. Bizonyára dolgozni is lehet lázasan. Igaz, egy-két óra után kimerül a szervezet, kevésbé hosszan, kevésbé türelmesen viseli a terhelést és az átlagos közönyt, amely egy-egy odavetett "Na, hogy vagy?" mögött rejtőzik.

Pocsékul. Még annál is kutyaütőbbül, ha érdekel. De képzeld, tudok járni, emelni, még Morusról is össze tudok hozni egy előadást, két-három napra elegendő a tartalék.

Aztán az ájulás. Tíz-tizennégy óra mélyrepülés. A pokol bugyrai. Az álom.

Ugyan, kit érdekel, ha sajnálom magam?

Engem aztán fikarcnyira sem érdekel.

SORRY, TÉVEDTEM - AMI AZ UNITÁRIUSOKAT ILLETI

Mit változtat ez a lényegen? Legyen! Nem leszek rossz, hagyom a csudába Richárdot, nincs gonoszkodás, nincs ajtócsapkodás, nincs hagyj nekem békét a hülye erkölcseiddel, de azért ne feledd, jön még kutyára hajnal vagy denevérre dér, azt hiszem, így mondják, ha az ember megfutamodik önnön hülyesége elől, mindössze annyi történt, hogy levelet kaptam, nem is akármilyet, amolyan "szeretlek valahol" szerűt, és ezek után semmi értelme a lázadásnak.

Összegezve minden korábbi fogadkozásomat: jó leszek.

Ezt mondtam a háziorvosomnak is. Ha jól emlékszem, rosszallását fejezte ki, amiért a megkérdezése nélkül próbáltam kikúrálni magam a hörghurutból. Hány éve is?

Azóta folyton ígérgetek.

BERKELEY ÉS A HIDEG

esse est percipi, azaz fázom, következésképpen létezem

Hideg van. Rettentő hideg van. Ráz a hideg és úgy érzem, reménytelenül hideg van.

Van még valakinek hozzáfűzni valója?

ÉLJENEK AZ UNITÁRIUSOK!

Egyébként a pokolba is! Leszek is én nektek jó meg morális csupor, amelyből nektárként csurgadozik a kanti imperatívusz! Nem kérem! Én mától gonosz leszek, és ez nem plágium, nem richárdi szajkózás, hanem a végleges döntés, a status quo sub specie aeternitatis, mert nekem elegem van abból, hogy mutogassam nektek a képeket, ezért mostantól ocsmány és aljas leszek!

Hát így legyen ez a nap örök és gyönyörűséges! Hogy ne kérdezd többé, szép dolog-e magára hagyni a rászorulót, meg hogy ki neked a te felebarátod! Éhes vagyok! Ezt kérdezd! Meg hogy van-e hol aludjak! Aztán beszélhetünk a te isteneidről meg a babonákról!

Én végighallgatom a történeteidet, okos szemekkel követem a gazdasági prognózisról írt analitikus bírálatodat, elmondod a jogállamiságra vonatkozó nézeteidet, én még az unitáriusoknál sem szakítalak félbe, csak enni adj!

És ígérem, türelmes leszek.

SZÓKRATÉSZ ÉS AZ IRÓNIA

A gondolatok csak úgy kavarognak bennem.

Zavarba ejt.

Akkor most hogyan? Woody Allennel együtt, kiforgatva őt a szavaiból, itt a földön próbáljuk meg elérni a halhatatlanságot és éljünk minden áron, minden erőnkből, még ha mindez a pillanatnyilag vallott értékeinkkel szöges ellentétben is áll, vagy Szókratészhoz hasonlóan ragaszkodjunk valamihez, ami végső soron nem más, mint az erkölcs alapjai?

Milyen kár, hogy a dilemma, élni teljes életet, megragadni a mát vagy hátat fordítani mindennek, ami gyönyörűség és fájdalom és követni elveket, úgy tűnik, nem hagy más választ maga után, csak űrt.

Gandhi béketűrése, Szókratész erkölcsi tanítása kétségtelenül nemes. A történelem ugyanakkor azt látszik igazolni, hogy erőszak erőszakot követ és az emberiség önnön szenvedéséből sem tanul.

Vagyis pusztába kiáltott szó mindaz, amit Platón leír? Vagy mégsem? Miért érkezik vissza minden kor ugyanahhoz, amint mondani szokás, meg aligha valósítható erkölcsi krédóhoz?

Szókratésznak, egyes dezinterpretátorok szerint, kedvezőbb volt a helyzete, amennyiben hitte, hogy az ember jóra törekszik, s ha felismeri tettei következményét, nevezetesen azt, hogy másoknak ártva önmagát fosztja meg boldogságától és bölcsességétől, okvetlenül az erény útjára tér.

Kérdés, mit értünk azalatt, hogy az ember erkölcsi lény. Mert hogy morális szerzet, nem vitás. Csak hát sokra megyünk mi, balga utókor a moralizálással, ha a végső döntést mégis az érdek, a pillanatnyi, vélt haszon, a kínok és a kéj, a félelem és a szenvedés hozza meg.

Ki tudja? Egyesek úgy vélik, már csak azért is előnyben kellene részesítenünk a carpe diem szélsőségeit, mert ha annak, mi erkölcsös és mi nem, egyedül az istenek, más néven Isten a tudója, akkor mi cáfolhatná meg az ősi igazságot: aki időt nyer, életet nyer.

Feltéve, hogy amit nyer, valóban élet.

Én nem tudom.

MEGSZÓLÍTÁS

A megszólítás csak egyféle lehet: emberek találkozása színről színre. A többi marhaság, gyermekded komédia, jómodor, illem, vágyak vagy érdekek. Amikor megszólításról beszélek, az a találkozás a másik személlyel, nem felszín, nem külsőség, hanem odafordulás. És hogy mi volna a cél? Maga az odafordulás, a megszólítás, a találkozás.

Az ismereteinkről csak annyit, hogy megcsalnak. Legalábbis így gondolom.

Azt hiszem, tudom, mit beszélek, mit teszek, néha még azt is felismerni vélem, mi helyes és mi helytelen. Így érzem, vélekedem, olykor bizonyosságként vallom. De hogy tévedek-e vagy sem, azt egyedül ennek az életútnak a legvégén tudhatom, ha egyáltalán bármiféle tudás birtokába juthat a véges emberi lény.

És mégis. A tévedés terhe mellett, fenntartva a jogot arra, hogy mindent elszúrok, muszáj sarkköveket elhelyeznem univerzumomban, ezek lényem moralitásának alappillérei, amelyeknek megbízhatósága felől a legkisebb kétely sem merül fel bennem.

Vagy, ha már a bizonyosságra terelődött a szó, a bizonyosság alapja kétségkívül a hit és távolról sem a mi igencsak gyarló belátásunkra alapozott ál-tudás. Ez volna az az archimédeszi pont, amelyről ugyan miféle mefontolásból is gondolják, hogy csak életutunk késői szakaszában válik kívánatossá?

Kezdetben, ami engem illet, ott volt anyám és apám. Aztán a testvéreim. Aztán a barátok és a tanítók. Utána a könyvek és az értelem. A szerelem és a gyermekeim. Aztán a hit, az eltérő hitek, és amikor végképp beláttam valamennyi korábban biztosnak vélt támaszom törékeny és esendő múlandóságát, akkor érkeztem el Dantéhoz: "Az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam..."

Akkor persze saját szakállamra választottam ki az újabb végsőnek vélt bizonyosságot, hogy reménykedhessek, választásom nem puszta tévedés.

Szó nincs arról, hogy a bizonyosság csak ekkor jelenne meg az életünkben. A nóvum mindössze annyi, hogy ettől kezdve az archimédeszi pont akaratlagos kijelölése határozza meg a hétköznapokat.

A hétköznapokra vonatkozóan azt mondják, ez az élet, a változás, a nyüzsgés, a forgatag.

Nekem Hamvas Béla jut eszembe. Hogy talán azért ordíttatjuk olyan fékeveszetten a rádiót, tekerjük maximumra a tévét, dübörögtetjük fülsiketítően a gépeket, hogy véletlenül se maradjunk együtt önmagunkkal és a másik személlyel.

Nem, szó nincs arról, hogy az érett kor a változás kizárását, a mozdulatlanságot jelentené. Még akkor sem, ha az a forgatag, amit életnek szokás nevezni, csalásnak, ócska lányregénynek tűnik fel nekem, amellyel kiválóan lehet eltékozoltatni emberekkel azt az oly buzgón emlegetett életet, megtanítani őket arra, hogyan nyüzsögjenek, forogjanak, mozogjanak, éljenek anélkül, hogy valaha éltek volna, valaha a másik embert megpillantanák.

Nem kell nekem szilárd pont, amelyből kimozdítanám sarkaiból a világot, senkitől. Ma is, mint életem során mindvégig amióta magamról tudok, volt és van. Sziklaszilárd elvek - Kéfánál erősebbek, ha mégoly tévedésre alapozom is az életem.

Gondolod, a halandó képes viszonyítás és prioritások nélkül tájékozódni ebben az egyetemben?

És ugyan miért szakítanám szét az ellentéteket? Miért ne volna kedvemre való, hogy a mozgás alapja a mozdulatlan, a változás a változatlanság áldásos terhe mellett az, ami? A bizonyosság és a megbízhatatlanság is így fonódik egybe. Ahogyan a véges és a megszólított vagy talán megszólíthatatlan végtelen.