új hajnal
2010.01.06. 00:34
ÚJ HAJNAL
Egy-két év és piros szandálban gyönyörködöm a mezőn abban, ahogyan a szél végigpásztázza a lombokat, megborzolja a virágok leveleit.
Akkor már csak énekelek.
És bolondnak hisznek majd, és nem hiszem, hogy itt a földön bárki eldönthetné akkor, nem igazlátó-e, aki bolond.
levelezés
2010.01.05. 13:24
LEVELEZÉSEM TÖRTÉNETE
Leveleztem egy férfival. Az első naiv kísérletet, hogy átváltozzon a távolság valami heves, de elhamarkodott szerelembe, sikerült elkerülnöm.
De hiszen tudod, milyen vagyok. Előfordul, hogy hetekig nem írok, okom biztosan van, ki mire megy az én okaimmal, mindenesetre volt egy pillanat, amikor azt hitte, végképp megszűntem társalkodónője lenni.
És akkor különös dolog történt. Arról kezdett beszélni, hogy életének titkos része, énjének álomvilága vagyok.
Hát nem gyönyörű? Engem mégis megdöbbentett.
Talán azt is látod, nem igazán kenyerem a hazugság. A képzelgés - más.
Többnyire nem hogy nem szórakoztat, de egyenesen untat a tiszteletkörök áradata, a hazudozás bevett formulái, meg aztán tehetségem sincs nekem arra, hogy követni tudjam saját hazudozásaimat, ha egyszer nekikezdenék. Így aztán kerülöm.
Nem mintha maga lennék a megtestesült igazmondás, arról szó nincs. Csak hazudni nem tudok. Ha nem mondok igazat, mert tegyük fel, lusta vagyok emlékezni vagy nem tulajdonítok jelentőséget az események valós folyamának, elég rákérdezni, és jó, a kedvedért vagy bárki kedvéért pontosítok, elmondom úgy, ahogyan tény szerint történt, bár úgy jóval szürkébb, jóval kevésbé elragadó.
Egy szó mint száz, sosincs bennem félelem, hogy lelepleződöm, még akkor sem, ha az esetleg kínos, mert igazából nem érdekel. Nincs az életemben semmi, amit visszavonnék vagy megbántam volna, és végképp nem tudok arról, hogy kettős életet élnék.
A titkaimat kifecsegem. Csak a szeretteimet próbálom valamennyire megkímélni a kíváncsiskodó idegenektől, egyébként na bumm, legfeljebb tantónéniről kiderül, hogy amúgy félig-meddig ember, nő, igen sok hibával, igen sok tévedéssel, aki a hétköznapokban az orráig sem lát.
Vagyis hirtelen nem értettem, hogyan lehetek én valaki énjének legrejtettebb része, életének szerettei által sem ismert álomvilágának szereplője.
Prózai a gondolat, de bevillant, amint este a kedvesével, családi körben vagy ahogy manapság mondják, nejével ül az asztalnál, talán gyerek is, és soha, soha nem mondja el, hogy álmodni szokott és félni és remélni, mi több, már rég lemondott minden álomról, inkább csak annak árnyékához, emlékéhez ragaszkodik.
Nem is a színjáték keltett rossz érzést bennem, hanem az önző kérdés, akkor én mit keresek itt? Terapeuta vagyok? Csepűrágó, aki szórakoztat?
Ha mindez ebben a blogban, a bárki által olvasható sorok között történik, azt válaszolom, igen. A célom ugyanis túl az önmegismerésen és az exhibíción a szórakoztatás, az együtt álmodás.
Csakhogy a levél magántermészetű volt. Személyes, rendkívül sok érzelmi szálat megmozgató.
Persze butaság ilyesfajta dolgokon töprengeni.
Emlékszem, egy barátom azt mondta, az ember nem elég erős vagy vakmerő vagy tudomisén milyen ahhoz, hogy igaz legyen.
kiábrándító, de tanulságos
2010.01.05. 03:36
KIÁBRÁNDÍTÓ, DE TANULSÁGOS TÖRTÉNET TERMÉSZETEM ÁRNYOLDALÁRÓL
Van a facebookon egy ember. Bejelölt ismerősnek, fogalmam nincs, ki ő, de gondoltam, talán volt tanítvány vagy annak fia-borja. Pár hétig vaciláltam, aztán elfogadtam a jelölést.
Hetek, hónapok múltak, nem volt se kép, nem zavart üzenetekkel, nem küldözgetett virtuális ajándékokat.
Pár napja feltöltött magáról egy fotót. Uram Isten! A hideg kirázott tőle. Eszembe jutott, aki ennyire csúf, azzal legelőbb mindenképpen élőben kell találkozni, mielőtt még végképp megijedhetnénk tőle.
Sajnos azóta valahányszor meglátom a ténykedését az üzenőfalamon, az ideglelés tör rám. Már csak akkor megyek fel az oldalra, ha nagyon muszáj.
unatkozom
2010.01.02. 14:31
UNATKOZOM
Mindjárt lefekszem. Amióta az utolsó fellángolás is végigsöpört az életemen, van már vagy három hónapja is, elfogy az erőm.
Az Öreg libidóról beszélt. Lehetett némi igazsága, mert amióta kiábrándultam a férfival együtt a szerelemből, egyre gyöngébb vagyok, egyre gyakoribb az alig érzékelhető hangulat, amely azt mondja, fölösleges az itt, nem vonz a másutt, fáraszt a tudat, hogy van idő, a jelen közömbös, jövőkép nincs, a múltamat először látom olyannak, amilyen - összetévesztettem valakivel.
Mindjárt lefekszem. A fejfájás gyötör. Nem a hormonok állapota, a láz. Nem magas, épp csak a közérzetet keseríti meg, épp csak orvoshoz nem fordulhatok vele.
Döbbenetes szembetalálkoznom azzal, akiről azt hittem, fontos nekem. Mintha árnyéka volna önmagának. Hölgyek a jobbjukon, zavarodottság a másik oldalon - még mindig a boldogság után?
Vagy itt van a másik. Még fiatalos, de nem fiatal. A tekintetében hűtlenség: megcsaltad magad.
Mit kezdjek most? Mit mondjak mindazok után?
Lefekszem. Addig sem látom ezt a kuplerájt.
diskurálunk
2009.12.25. 11:34
DISKURÁLUNK
Nálunk ma van Karácsony. Tegnap békés semmittevésben telt a nap, meghitten, kettesben önmagammal, mindenki őszintén szólt, ha szólt, mindenki azt gondolt és arról beszélt, ami az eszébe jutott.
Ez a mai egy kicsit rázósabbnak ígérkezik. Szerencsés esetben pont olyan lesz, mint a tegnap, csak éppen heten, ugyanis ennyien vagyunk, ha összegyűlik a szűkebb családi kör, ráérősen erről-arról eldiskurálunk, mintha volna idő, más sem volna csak a tengernyi végtelen.
És valóban. Nem azért van ez a nap, hogy jó legyen?
hogyan kovácsoljunk
2009.12.24. 23:08
HOGYAN KOVÁCSOLJUNK ERÉNYT A SZÖRNYETEGBŐL
Na, nekem ez nagyon megy. Én ugyanis teljesen alkalmatlan vagyok mindennemű együttélésre.
Nem boldogulok a szomszédok között, csetlek-botlok a hivatalban, ha valakivel közelebb sodor egymáshoz a sors, pokollá teszem az életét - egy szó mint száz, csődtömeg.
Ilyenkor persze jönnek a jótét lelkek, vigasztalnak, elmondják, hogy annyival azért nem lehetek rosszabb az átlagnál, hogy ilyen szörnyűségekkel vádoljam önmagam, én meg herótot kapok az öntömjénezéstől - hát hogy a fenébe!
Beállíthatjuk úgy is, hogy mindenki hülye, csak én nem. Ahogy az M7-esen, amikor a rádió bemondja, hogy "Vezessenek óvatosan! Egy őrült száguld a forgalommal szemben!"
Már csak annyit kell hozzátennem: "Egy? Mind!", és azzal meg is oldottuk volna ezt az én élhetetlenségi dilemmámat, csakhogy: "Uram! Uram! A kurva életbe! Ne tessék engem hülyének nézni, ne tessék nekem hazudozni, ócska klisékkel kitapétázni a lelkemet, nem vagyok én sztereotípia, hogy egyismeretlenes egyenletté redukáljanak!"
Ez van. Ahogy a régi sláger mondaná, ezt kell szeretnem. Mert hogy rajtam kívül nem sokan tartanak ki önmagam mellett, az hétszentség. És hogy a többi mi a fenének játssza meg magát, azt nem tudom.
a beszélgető ember
2009.12.24. 22:18
A BESZÉLGETŐ EMBER
Elneveztem magam beszélgető embernek. Büszkeséggel, határtalan szabadságérzettel tölt el, amint kimondom ezt a szót, és igen, szeretek beszélgetni. Szeretek indulatmentesen, a gondolkodás perifériáján, ahogyan a szív diktálja, úgy találkozni a hozzám hasonlóval.
Az életben persze nem ilyen egyszerű. Ott az is megtörténik, hogy elveszítem az önuralmamat, felháborodásomban le s föl szaladgál bennem a vérnyomás és a düh, egyre nehezebben viselem a megátalkodott önzés, a kivagyiság, a másik iránti teljes közöny otromba megnyilvánulásait, és bizony úgy tűnik nekem, ez az, amit legelőször megtanulunk a felnőtt világba lépve, s hogy mindez csak szemfényvesztés, saját személyünk meggyalázása, arra csak jóval később eszmélünk, többnyire akkor, amikor már visszavonhatatlan kárt okoztunk szeretteinkben és abban a csodában, ami önmagunk vagyunk.
Nem tudom, miért osztom meg mindezt veled. Talán mert titkon abban reménykedem, hogy túl a megélhetésen, a szaporodáson és a liftbe zárt mosolyokon egy vagy velem, minden szó eleven lélekig hatol, s ott a szivárvány varázsával gyönyörködteti a szellemet.
Hát ilyenekről szoktam társalogni. Akad, aki szerint nem is beszélgetés ez, hanem álom. A legigazabb álom, amelyben együtt álmodunk.
napló után
2009.12.24. 21:58
NAPLÓ UTÁN
vagy éppen szeszély
Ezt a legutolsó bejegyzést igazán kár volt kitennem. Kinek mi köze hozzá? De persze most sem állhattam meg, hogy világgá ne kürtöljem, mi jár a fejemben, ettől aztán végképp elmegy az ember kedve attól, hogy olvasson, és te megmondtad, te mindig mindent előre megmondtál, azt is, ha nem volnék akkora marha, már rég úgy élhetnénk, mint a galambok, turbékolva és véresre szaggatva a másikat, de látod, nem is tudom, akarok-e én veled élni úgy, mint a galambok, talán nem, talán nem akarom, hogy a gyermekeim élete megváltozzon attól, hogy úgy ismersz, mint a tenyeredet, talán az sem igaz, hogy gyakrabban akarlak látni, vagy tudom is én. Tudod, én téged örökre akartalak. Te meg kiszúrod a szemem azzal a rongyos ötven évvel?
írok és napok
2009.12.23. 10:21
ÍROK ÉS NAPOK
Megmondtam: minek erőltessem a nem-írást, ha megy az magától is.
Itt van például a mai nap.
Úgy nyomaszt a grafománia, mint tevét, ha elvész a púp, nem jut eszembe semmi, egyfolytában a bevásárlásra gondolok, a nyakamon az ajándékkészítés, igaz, a Szentestét kihagyom, eleget bőgtem a fa alatt, az idén meg sem próbálkozom vele, kezdem rögtön a könnyebb véginél, a másnappal, amikor túl az elérzékenyülésen leülünk és beszélgetünk, valaha azt hittem, a Karácsony este is erről szól, az ajándékozás is megtörtént, minden a fa alatt, ráér, nem kell kibontanunk, tudjuk, egy könyv, egy kép mindenkinek jutott, jöhet a kávé, a sütemény, este a búcsúzkodás.
Ilyenkor miről is írnék, ha nem a legközvetlenebb, a leghétköznapibb gondjaimról, arról, hogy még így is, hogy a huszonnegyedikét elnapoljuk, egy kissé izgulok, szeretném, ha mégis, ha valóra válnának az álmaim, de úgy, hogy ne kelljen tennem semmit, mert még mindig hiszek a tündérmesékben és a Télapóban, aki egyenes leszármazottja a napfordulók isteneinek és a keresztrefeszített férfinak, hát ilyenek foglalkoztatnak mostanság.
Meg az a bizonytalan érzés, hogy már réges rég elfelejtettél.
szentenciák
2009.12.22. 21:00
SZENTENCIÁK
A gyermeket nem bánthatom. A gyöngébbet nem tehetem ki a fájdalomnak. A szeretett lény nem válhat eszközévé a saját őrjöngésemnek.
Nincs ennek köze sem hatalomhoz, sem pénzhez.
Felnőtt az, akiben az erkölcs, bármi legyen is annak természete, legyőzni képes a vágyakat.
napok
2009.12.22. 20:46
NAPOK
Szkülla és Kharübdisz között
Az ördögbe is! Ha megfogadnám a tanácsodat és megkeresném azt a törékeny egyensúlyt, amely Apelles Szküllája* és Szerb Antal Kharübdisze** között található, még mindig a töprengés tengerét járnám, nem is térnék többé a hajlékomba, és ami a többi hozzám hasonló kárhozottat illeti, kihalt volna az emberiség!
Mert akad épp elég bolond, aki teleszórja a papírt, a hálót, amilyen elvetemült, még a postaládánkat is a fércműveivel, nélkülük a művészet tiszta, a poltika idilli, a vallás mennyei volna, igaz.
De nem állhatok melléd a szófűzés játéka ellen indított írói hadjáratban. Már csak azért sem, mert e hadjáratot önmagam ellen kellene megvívnom, és hogy hol húzódik a határ zaj, hang és beszéd között, én meg nem mondhatom, és mert barmok volnánk ugyan a történelem mészárszékén, de mint barom, lelkes állat, és még a félresikerült káromkodás, a hamisan csengő felkínálkozás, amit a liftben felejtett a tegnapi generáció, még az is része annak a lenyűgöző szimfóniának, amelyben burjánzik írás és beszéd s a burjánzásból egekig szökell az értelem.
Mit számít az, ha dologtalanul, az öröm, az érdektelen gyönyörűség oltárán áldozunk? Ha zörej csak, meg sem hallod ebben a fene nagy zenebonában.
* Nulla dies sine linea
** Író, ne írj!
how now brown cow
2009.12.22. 19:25
HOW NOW BROWN COW
A fáma szerint ezzel a mondókával tanítják az angol diftongusok kiejtését a jobb helyeken, míg egy másik elmondás szerint Shakespeare utal a barna tehénre, vagyis a skótok által kedvelt sörök egy fajtájára, megőrizvén a szólás könnyed báját, az otrombaság varázslatos kincsestárának eme ritka gyöngyszemét.
A kérdésben nem vagyok szakavatott. A barmok is csak azért jutnak eszembe, mert nem tudom, hányadán állok magammal, mert fogalmam nincs, mi jöhet ezek után.
Amint leszáll az éj, már nem is tetszik annyira ez az egész. Inkább szomorú, ahogyan felébredünk, ahogyan hús-vér embereket látunk nimfák és faunok helyett.
Mert bolond voltam. Pont úgy szórtam szét magam, mint azok a tizenhat-tizennyolc éves lányok, akiknek hiába mondja a jóakaró: "Megállj!", talán az életünket is odadobtam azért az én állítólagos szerelmemért, de volt benne valami megejtően őszinte, valami egészen érintetlen és igaz.
Most pedig felnőtt volnék, ha jól számítom. Józan, mértéktartó. És a fenébe is, ez olyan unalmas!
Legszívesebben csak azért keresném meg, hogy történjen végre valami! Hogy a pokolba ezzel a sok jósággal meg kiegyensúlyozott hétköznapokkal!
Akkor legalább tombolna. Akkor legalább úgy meredne rám, mint valami eszelősre. És mert maga is eszelős, még csak nem is sajnálnám. Kiváltság volna ez a számára, hogy a bolondját járatom vele.
De nem teszem. Mert ember, nem játék. Mert nem önmagamat féltem, hanem őt, hogy a végén még összetéveszt azzal, aki valóban vagyok.
hosszú, kimerítő álom
2009.12.22. 00:02
HOSSZÚ, KIMERÍTŐ ÁLOM
Különös kirándulásra szántam el magam. Mindössze egy óra séta a dermesztő hidegben a decemberi fagynál is ridegebb múltba, ugyanazon az utcán, ahol egykor jártam, egészen a házig, aztán el, minél távolabb, haza.
Őrült izgalmas volt. Délelőtt írtam pár sort, csupa semmitmondó jókívánság, hozzá egy cd-t a kedvenc filmjeivel, gondoltam, beugrom, nincs bennem harag, aztán, ahogy egyik utcasarok a másikat követte, gyalog mentem, szédülni kezdtem, egész testemben elfogott az a megnevezhetetlen remegés, amit utoljára azon a délutánon éreztem, amikor feladtam mindent, hirtelen elfogyott a lélegzet, a szó, mindegyre ugyanazt a hangot hallottam, hogy ez képtelenség, nincs nekem már mit keresnem, mondanom, egyébként is, én őt úgysem érteném, vagy ha mégis, úgy ő nem értené, miért, ijedtemben a kaput sem találtam, csak pár háztömbbel arrébb eszméltem, ez nem az a beugró, én a tizenhetes számot kerestem, és akkor a sorsomra hagytam önmagam.
Már azt is jelnek véltem, hogy visszafordulnom kellett ahhoz, hogy megtaláljam. Így döntöttem anélkül, hogy döntenem kellett volna.
Folytattam az utat hazafelé, gyönyörködvén a havas éjszakában, hálát adván a Jóistennek, amiért megszabadított az öncsalástól, amiért magam is belátom végre, hogy így volt és így van ez rendjén, káprázat volt, maradjon is csak képzelet, a valóságban ennek semmi, de semmi teteje.
És a legbámulatosabb, hogy azóta megnyugodtam. Mint aki hosszú, kimerítő álomból ébred.
egyszerűen közönséges
2009.12.19. 11:21
EGYSZERŰEN KÖZÖNSÉGES
de igaz
Na most mondd, hogy nem én vagyok a legjobb! Most merd azt állítani, hogy az a kékharisnya fele olyan jól ír, mint én!
Ó, nagyon is rendes lány. Mint a Bajnovsky az első céből, akinek mindig kész volt a leckéje és olyan gyöngybetűkkel írt, hogy a tanító néninek záporoztak a könnyei.
Könyvszagú. Azt mondom én neked, fabatkát sem ér. Kihazudja magából a lelket is, hogy a közelébe férkőzzön annak, akit az értelmiség a karjaiba vesz, és közben nincs egyetlen önálló gondolata.
Régmúlt kedvesemre emlékeztet. Tudván a származásomat, egy hónap együttjárás után azzal keresett meg, hogy publikáljam a könyveit. "Na, ne röhögtess!" - válaszoltam. "Ha olyan kapcsolataim volnának, mint Onassisnak, gondolod, egy lakótelepi oduban nyomorgnék a három nyakamon felejtett kölyökkel?"
Nem hitt nekem, én meg észrevétlenül lapátra tettem, mielőtt még időm lett volna elgondolkodni, nem bántom-e meg a búcsúval és a ridegséggel azt, aki annyira ambiciózus és annyira idegen.
Hát ilyen ez a te üdvöskéd is. Csupa Európa meg Reform, csupa Hájkálcsör meg ki tudja, mi még, aztán mégis - papír ízű.
Talán mégis csak az lesz a legjobb, ha ezt a te ismeretségedet, néhány jól irányított idézet kíséretében, megdugod.
woody allen - ha minden ilyen flottul menne >>>
botrány a szalagavatón
2009.12.19. 09:49
BOTRÁNY A SZALAGAVATÓN
Mesélek. Elmesélem a tegnapom. Amikor tüneményes, egeket ostromló szellemmel megáldott kollégáim panasszal fordultak a gimnázium igazgatójához, miszerint azonnal tennie kellene valamit, ugyanis egyesek, ez volnék én, nem cenzúrázzák a gyermekek alkotásait, és az azért mégis csak megengedhetetlen, hogy egy osztályfilmben a diákság, miután elhagyja az Alma Matert, fekete napszemüvegben tér vissza, hogy Michael Jackson lövöldözéshangjaira elégtételt vegyen a négy évért, amelynek során, lássuk be, nem mindig jó szóval terelgette őket a társadalom krémje, a tanársereg.
Mit ne mondjak, örömmel töltött el, amikor kiléptem abból a fülledt, erkölcsiséggel megáldott prókátorvilágból a friss, decemberi éjszakába, arcon csókolván az egyetlen embert, aki nagy cifrát káromkodott és így szólt: "Tudod, ezt utálom ebben az istenverte iskolában, ezt a szemforgató képmutatást!"
Gyönyörű volt a hó. Előkotortam a zsebemből egy cigarettát, felidéztem a film képsorait, a bárányt, ez volt tudni illik a zárómozzanat, a felsorolást, tanár és diák vegyesen, majd elégedetten állapítottam meg magamban: ezek valóban semmit nem értenek.
alonso quijana
2009.12.19. 08:21
ALONSO QUIJANA ÉS A SZÉKELY FONÓ
Egy kicsit elszégyenlem magam. Olyan érthetően megmondtad, ne írjak le mindent, ami eszembe jut, tartogassam a késztetést, amíg meg nem érik bennem a leküzdhetetlen vágy, hogy szót értsek, mert nem érdekli az embereket, ami sekély és igénytelen, ne terheljek másokat kusza, megműveletlen gondolatokkal.
Egy kicsit apámra emlékeztetsz. Hithű marxista volt, nem is volt gazdag, volt, hogy ledeményistázták, volt, hogy kispolgárnak nevezték, a végén még azt is megkapta, hogy kommunista, micsoda zűrzavara ez a bélyegeknek, egyszóval becsületes volt, de már az is elmúlt, nos, ő volt az, aki valahányszor lila ködben forgó szemekkel bámultam bele a nagyvilágba, annyit mondott: "Ej, de ráérünk a dekadenciára!", azzal bevonult a szobájába, kissé kedvetlenül és elszomorodva attól, hogy ahelyett, hogy a dolgomat tenném, jobbítanám, ülök és mélázom, milyen hatalmas, gyönyörű lelkem is van nekem.
Egy kicsit mindkettőtöknek igaza van. Neked is, az öregnek is. Mennyivel tiszteletreméltóbb, ahogyan ti ketten nekifeszültök ennek a szervezett monstrumnak, azoknak az ezeréves kövületeknek, amelyekben vergődve elveszítettük mindenünk, ahogyan szót emeltek faji, vallási, szellemi prostitúció ellen, eszünkbe juttatván a türelmet és a felvilágosodás horatiusi-kanti jelszavát: "Sapere aude!"
Egy kicsit félve mondom azért most, szerettelek. A szélmalomharcért meg az óriásokért, akikkel gyönge kardotokkal megvívtatok miközben asszonyokkal énekeltem székely fonókban, mert én bizony, a megalkuvó, esténként meleg ételről, becéző szavakról álmodom.
és hümmögök megint
2009.12.18. 22:13
ÉS HÜMMÖGÖK MEGINT...
így folytatjuk az analízist
Nos, ha komolyan vesszem ezt a beszélgetést, soha nem vallottam magam kevésnek, kevésbé izgalmasnak, kevésbé nőiesnek senkinél.
Épp ellenkezőleg. Pontosan tudom, mennyit érek. Egyszerűen ténynek tekintem azt, ha vonzónak találnak, okosnak, kedvesnek mondanak, a naivabbja még közeledni is próbál.
De azt is tudom, és itt már nem önmeghatározásról, hanem elemi szorongásról beszélek, hogy ember legyen a talpán, aki mellett megmaradok. Mert ha nem akarok senkinek fájdalmat okozni, okvetlenül olyan áldozatot kell választanom, aki elhagy, mielőtt még magára hagyhatnám.
Persze szenvedek, mint a kutya. De a "nem kellek" bizonyossága megfellebbezhetetlenül kódolva van a psziché mélyén. Ha tehát mégis kellenék, nem hiszem. Akinek viszont hinnék, az csakis az lehet, aki elutasít.
A kötődéstől való rettegés. Hogy magamra hagy. Hát akkor eleve ne legyen, és akkor nem kell többé félnem semmitől.
Woody Allen mondja az Annie Hallban, hogy essünk már túl azon az első csókon, máskülönben egész este egyfolytában ekörül jár majd az eszem.
Így van ez nálam is. "Hagyjál már el," mondja a lélek a kedvesnek, "mert ha nem, hát elhagylak én, csak essünk végre túl ezen az egész elveszítéses ügyleten.
Látod, ő, akiről oly gyakran írok, megtette ezt a kezdet kezdetén. Ezért nincs bennem félelem. Ezért van az, hogy el sem veszíthetem.
hümmögök
2009.12.18. 12:05
HÜMMÖGÖK
Csak hümmögök.
Miért is kell ennyire negatívan definiálnom önmagam? És egyáltalán, negatívan definiálom magam vagy enyhe, leheletfinom disszociációja ez a személyiségnek?
A büszkeség, a hiúság, az önfejűség éppúgy hozzámtartozik, mint annak a személynek a meghatározása, aki a rejtőző gyermek félelmeit vezeti napvilágra.
Kezd analízisre emlékeztetni.
Meglehet, a gyermekkor boldogsága nem más, mint kitaláció - a valóságban elhagyottnak, elhanyagoltnak éreztem magam.
Anyám kétéves koromban utazott külföldre. A doktoriján dolgozott, engem a sváb, földhözragadt nagyanyámra bízott, aki a maga jó öreg hagyományai szerint fakanállal biztatott arra, hogy ember legyek.
A kísérlet kudarcba fulladt. Fél év gyötrődés után elhallgattam, nem szóltam senkivel. Újabb hónapok. Végül anyám megszakítja a tanulmányait: "A gyermek egyre furcsább" - így szól az üzenet.
Emlékszem, hatalmas, hófehér mackót hozott. Tündér volt, jelenés, ahogyan vártuk a repülőtéren, és ott volt, velem, és minden szenvedésemnek egycsapásra végeszakadt.
Csak az az év. Úgy tűnik, bevéste magát az emlékek zugába, onnan hajtogatja: "Nem kellesz, nem vagy jó nekem."
Ez volna az a bizonyos titok? Amiért ragaszkodom ahhoz, aki hátat fordít nekem? Mert úgy tűnik, ő az egyetlen, aki a szemembe vágja az ős-igazságot, amelyet gyermekkoromtól fogva tudok, hogy fölösleges vagyok?
Közben felnőttem. Megtanultam elfogadni a tényeket, belátni, hogy vannak jótulajdonságaim.
Apám szerint például szép és okos vagyok. Nem hiszem. Egyszerűen tudom. A fejem még azt is elvárja, hogy a helyén és a rangjához méltó módon bánjanak velem. Ez itt a munka földje. Azon kapcsolatok és kedvesek útvesztője, akiknek egy szavát sem hiszem.
Aztán ott, ahol azt hihetnénk, hogy nincsen már semmi, ott kezdődik a bizonyosság: a kétéves gyermek szörnyei.
Bizonyára ekkor kezdtem el álmodni. Anyát, aki nem hagy el soha, világot, ahol a legjobb vagyok.
És most először merül fel bennem a kétség, hogy mindez csak álom, ahogyan az is, ahogyan definiálom magam.
propozíció
2009.12.17. 22:23
PPOPOZÍCIÓ
Egészen meghökkentő a dolog.
Elképzelem, amint a szeretett lény kudarcként éli meg, hogy nem viszonozza, amit érzek, amint kínjában úgy tesz, mint ha herótja volna attól, hogy vagyok, elképzelem, amint ül és szemrehányással illeti önmagát, amiért olyan klassz nő, mint én, nem érintem a vágyait és mondjuk ki, nem érdeklem őt.
Annyira abszurd, hogy mást sem teszek, csak mulatok. Ilyet még a jó öreg Shakespeare sem kockáztatott, hogy a férfi, aki látványosan elkerüli a nőt, szobájába és némaságába burkolózva arról a bolondról álmodozzon, akit úgy hajt el maga mellől, mint bolhás kutyát a tót. Van benne merészség, nem vitás.
A valóság azonban prózaibb.
Azt sem tudom, él-e. Ha látnám, megdöbbennék a változáson, amely azóta, hogy akkor ismertem, végbement. Játszom a gondolattal, ha ő keresne, megkínozni sem volna kedvem.
Közömbösen, értetlenül nézem, mit keres egyáltalán.
rejtett alany
2009.12.16. 22:22
REJTETT ALANY
Talán összezavartam mindent.
Nem bántam meg. Éltem, tettem, amit tenni tudtam, amit egyáltalán tennem lehetett, és ha nem jött be, nem voltam kedves, hát az is része a világ kerekének, legalábbis ezt fogadtatja el velünk a közmegegyezés és az értelem, ami azonban nem igaz, mert a tudatra, hogy a létezésünk a kedves számára öröm és fájdalom forrása, okvetlenül szükségünk van ahhoz, hogy élni vagy meghalni tudjunk általa.
Vagyis, ha nem tettem volna, amivel mindent semmissé nyilvánítottam, ma is bánnám.
Ha nem hibáztam volna, ha nem szegtem volna meg minden törvényt, ma is azt hinném, valamit elfelejtettem, kihagytam, valamit, ami kedvére való, holott éppen az volt kedvére való, hogy egyáltalán nem vagyok.
Rútság és elégtelenség. Így jellemezhetném az érzetet. Bűntudat, hogy nem mondhatom el senkinek, mert megoldhatatlan, gyermekded paradoxon, amellyel karöltve jár a szégyen és kudarc, nem a történtek miatt, hanem azért, ami nem történt.
A legnagyobb hazugság az, hogy mindez csak így lehet, így marad mindig.
És közben a bőröm alatt is ott van, mert mire rájöttem volna, hogy idegen, már engedtem, már én magam gondoskodtam róla, hogy részem legyen.
az idegen
2009.12.16. 02:57
AZ IDEGEN
Mindenütt ott van.
Amikor közömbös, amikor nincs, amikor az évek múlnak és, ki hinné, az élet most múlik pontosan, amikor mindenütt ott az archimédeszi pont, a minden viszonyítás kiindulópontja és végzete, amikor nem emlékszem már, hogy nem szerettem.
Gondolod, megbolondultam?
Néha egészen jól megy ez az életnek nevezett "izé". Néha irigylésre méltóan csodálatos. Egyesek szerint remek.
Csak ne lenne már!
Vagy lehetséges volna együttélni úgy, hogy nem volt és nincs soha?
örök szerelmem
2009.12.15. 23:48
ÖRÖK SZERELMEM
Most aztán tényleg nem írok. Éppen csak néhány szót, hogy jó így, azt hiszem mégis csak jó és már majdhogynem szabad vagyok, olyan, mint a világ, közvetlen és ne remélj tőlem semmi jót, de azért mégis nagyszerű.
Derűs nárcizmusomnak hála felfelé ível a nap és vele együtt az árnyékszemélyiség, fáradhatatlan bolondságomnak birtokában nem szédít eztán sem álom, sem képzelet.
Ó, Istenem! Ha tudnád, hány butaságomra emlékezem! Hány hazugságomra és most tessék, itt kopogtatnak mind, az egymásba fonódó gyertyaláng, kérik, engedjem be őket, nekik jogaik vannak, holott a lélekből kiáradó fény nélkül mind képlékeny alak, amelynek vágyaim kölcsönöz külsőt és mindannyiunknak bűntudatot.
Vagyis nem létezett. Egy volt és ezáltal egy-szerű. Ugyanannak a lényegnek anyagba rejtett, megejtő utánzata.
már meg is bántam
2009.12.14. 22:41
MÁR MEG IS BÁNTAM
Ennyit az én arcátlan természetemről. Egy kilengés a vakmerőségbe, és máris jöhet a megbánás. A legjobb, ha meg sem szólalok.
arcátlan poétika
2009.12.14. 19:18
ARCÁTLAN POÉTIKA
Van, aki ír és van, aki írástudó. Én például csak írok. Beszélek össze-vissza, és marhára nem érdekel, van-e benne értelem, érdekel-e bárkit, amit összehordok, egyszerűen csak megosztom, ami keresztülfut a gondolatok hálóján, az érzések kuszaságán, aztán azt csinálsz, amit akarsz.
Ezért van az, hogy annyira idegesítelek, amiért nincs bennem mértéktartás, nincs időzítés, minden úgy árad belőlem, mint ha rádzúdítanám egész valómat, és mi tagadás, bizonyos értelemben a látszat nem csal.
Pedig hol van ez attól, ami az igaz való! Hol van a fecsegés attól a félreismerhetetlen hangtól, amely legbelül dübörög a lélekharangokon!
Mert hidd el, más a mi dolgunk. Maradj te tudós és írástudó, én pedig útszéli rög, akiben megbicsaklik a költői láb.
mikor lesz erasmus
2009.12.14. 18:45
MIKOR LESZ ERASMUS
Hát persze. Miért nem akkor írok, amikor már ellenállhatatlan bennem a késztetés?
Hát azért, édes egyetlenem, mert nem bírom magamba fojtani, hogy nem megy, hogy miközben te meg az a sok léhűtő arról áradoztok, milyen csodálatos a demokrácia, talán mégsem véletlen, ha Arisztotelész kizárólag a politeia esetében tesz engedményt a tömegek javára.
Hagyjuk. Az én konyhafilozófiám téged amúgysem tud meghatni. Rég megfeledkeztél Erasmusról és arról, hogy nem minden éhező kerüli a munkát, engem meg, lásd, maga alá tepert a gond.
Hát ezért, hogy írok. És tudod mit? Ha annyira szörnyű, véletlenül se terheld magad az olvasással.