ALONSO QUIJANA ÉS A SZÉKELY FONÓ

Egy kicsit elszégyenlem magam. Olyan érthetően megmondtad, ne írjak le mindent, ami eszembe jut, tartogassam a késztetést, amíg meg nem érik bennem a leküzdhetetlen vágy, hogy szót értsek, mert nem érdekli az embereket, ami sekély és igénytelen, ne terheljek másokat kusza, megműveletlen gondolatokkal.

Egy kicsit apámra emlékeztetsz. Hithű marxista volt, nem is volt gazdag, volt, hogy ledeményistázták, volt, hogy kispolgárnak nevezték, a végén még azt is megkapta, hogy kommunista, micsoda zűrzavara ez a bélyegeknek, egyszóval becsületes volt, de már az is elmúlt, nos, ő volt az, aki valahányszor lila ködben forgó szemekkel bámultam bele a nagyvilágba, annyit mondott: "Ej, de ráérünk a dekadenciára!", azzal bevonult a szobájába, kissé kedvetlenül és elszomorodva attól, hogy ahelyett, hogy a dolgomat tenném, jobbítanám, ülök és mélázom, milyen hatalmas, gyönyörű lelkem is van nekem.

Egy kicsit mindkettőtöknek igaza van. Neked is, az öregnek is. Mennyivel tiszteletreméltóbb, ahogyan ti ketten nekifeszültök ennek a szervezett monstrumnak, azoknak az ezeréves kövületeknek, amelyekben vergődve elveszítettük mindenünk, ahogyan szót emeltek faji, vallási, szellemi prostitúció ellen, eszünkbe juttatván a türelmet és a felvilágosodás horatiusi-kanti jelszavát: "Sapere aude!"

Egy kicsit félve mondom azért most, szerettelek. A szélmalomharcért meg az óriásokért, akikkel gyönge kardotokkal megvívtatok miközben asszonyokkal énekeltem székely fonókban, mert én bizony, a megalkuvó, esténként meleg ételről, becéző szavakról álmodom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.