REJTETT ALANY

Talán összezavartam mindent.

Nem bántam meg. Éltem, tettem, amit tenni tudtam, amit egyáltalán tennem lehetett, és ha nem jött be, nem voltam kedves, hát az is része a világ kerekének, legalábbis ezt fogadtatja el velünk a közmegegyezés és az értelem, ami azonban nem igaz, mert a tudatra, hogy a létezésünk a kedves számára öröm és fájdalom forrása, okvetlenül szükségünk van ahhoz, hogy élni vagy meghalni tudjunk általa.

Vagyis, ha nem tettem volna, amivel mindent semmissé nyilvánítottam, ma is bánnám.

Ha nem hibáztam volna, ha nem szegtem volna meg minden törvényt, ma is azt hinném, valamit elfelejtettem, kihagytam, valamit, ami kedvére való, holott éppen az volt kedvére való, hogy egyáltalán nem vagyok.

Rútság és elégtelenség. Így jellemezhetném az érzetet. Bűntudat, hogy nem mondhatom el senkinek, mert megoldhatatlan, gyermekded paradoxon, amellyel karöltve jár a szégyen és kudarc, nem a történtek miatt, hanem azért, ami nem történt.

A legnagyobb hazugság az, hogy mindez csak így lehet, így marad mindig.

És közben a bőröm alatt is ott van, mert mire rájöttem volna, hogy idegen, már engedtem, már én magam gondoskodtam róla, hogy részem legyen.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.