ÉS HÜMMÖGÖK MEGINT...

így folytatjuk az analízist

Nos, ha komolyan vesszem ezt a beszélgetést, soha nem vallottam magam kevésnek, kevésbé izgalmasnak, kevésbé nőiesnek senkinél.

Épp ellenkezőleg. Pontosan tudom, mennyit érek. Egyszerűen ténynek tekintem azt, ha vonzónak találnak, okosnak, kedvesnek mondanak, a naivabbja még közeledni is próbál.

De azt is tudom, és itt már nem önmeghatározásról, hanem elemi szorongásról beszélek, hogy ember legyen a talpán, aki mellett megmaradok. Mert ha nem akarok senkinek fájdalmat okozni, okvetlenül olyan áldozatot kell választanom, aki elhagy, mielőtt még magára hagyhatnám.

Persze szenvedek, mint a kutya. De a "nem kellek" bizonyossága megfellebbezhetetlenül kódolva van a psziché mélyén. Ha tehát mégis kellenék, nem hiszem. Akinek viszont hinnék, az csakis az lehet, aki elutasít.

A kötődéstől való rettegés. Hogy magamra hagy. Hát akkor eleve ne legyen, és akkor nem kell többé félnem semmitől.

Woody Allen mondja az Annie Hallban, hogy essünk már túl azon az első csókon, máskülönben egész este egyfolytában ekörül jár majd az eszem.

Így van ez nálam is. "Hagyjál már el," mondja a lélek a kedvesnek, "mert ha nem, hát elhagylak én, csak essünk végre túl ezen az egész elveszítéses ügyleten.

Látod, ő, akiről oly gyakran írok, megtette ezt a kezdet kezdetén. Ezért nincs bennem  félelem. Ezért van az, hogy el sem veszíthetem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.