LEVELEZÉSEM TÖRTÉNETE

Leveleztem egy férfival. Az első naiv kísérletet, hogy átváltozzon a távolság valami heves, de elhamarkodott szerelembe, sikerült elkerülnöm.

De hiszen tudod, milyen vagyok. Előfordul, hogy hetekig nem írok, okom biztosan van, ki mire megy az én okaimmal, mindenesetre volt egy pillanat, amikor azt hitte, végképp megszűntem társalkodónője lenni.

És akkor különös dolog történt. Arról kezdett beszélni, hogy életének titkos része, énjének álomvilága vagyok.

Hát nem gyönyörű? Engem mégis megdöbbentett.

Talán azt is látod, nem igazán kenyerem a hazugság. A képzelgés - más.

Többnyire nem hogy nem szórakoztat, de egyenesen untat a tiszteletkörök áradata, a hazudozás bevett formulái, meg aztán tehetségem sincs nekem arra, hogy követni tudjam saját hazudozásaimat, ha egyszer nekikezdenék. Így aztán kerülöm.

Nem mintha maga lennék a megtestesült igazmondás, arról szó nincs. Csak hazudni nem tudok. Ha nem mondok igazat, mert tegyük fel, lusta vagyok emlékezni vagy nem tulajdonítok jelentőséget az események valós folyamának, elég rákérdezni, és jó, a kedvedért vagy bárki kedvéért pontosítok, elmondom úgy, ahogyan tény szerint történt, bár úgy jóval szürkébb, jóval kevésbé elragadó.

Egy szó mint száz, sosincs bennem félelem, hogy lelepleződöm, még akkor sem, ha az esetleg kínos, mert igazából nem érdekel. Nincs az életemben semmi, amit visszavonnék vagy megbántam volna, és végképp nem tudok arról, hogy kettős életet élnék.

A titkaimat kifecsegem. Csak a szeretteimet próbálom valamennyire megkímélni a kíváncsiskodó idegenektől, egyébként na bumm, legfeljebb tantónéniről kiderül, hogy amúgy félig-meddig ember, nő, igen sok hibával, igen sok tévedéssel, aki a hétköznapokban az orráig sem lát.

Vagyis hirtelen nem értettem, hogyan lehetek én valaki énjének legrejtettebb része, életének szerettei által sem ismert álomvilágának szereplője.

Prózai a gondolat, de bevillant, amint este a kedvesével, családi körben vagy ahogy manapság mondják, nejével ül az asztalnál, talán gyerek is, és soha, soha nem mondja el, hogy álmodni szokott és félni és remélni, mi több, már rég lemondott minden álomról, inkább csak annak árnyékához, emlékéhez ragaszkodik.

Nem is a színjáték keltett rossz érzést bennem, hanem az önző kérdés, akkor én mit keresek itt? Terapeuta vagyok? Csepűrágó, aki szórakoztat?

Ha mindez ebben a blogban, a bárki által olvasható sorok között történik, azt válaszolom, igen. A célom ugyanis túl az önmegismerésen és az exhibíción a szórakoztatás, az együtt álmodás.

Csakhogy a levél magántermészetű volt. Személyes, rendkívül sok érzelmi szálat megmozgató.

Persze butaság ilyesfajta dolgokon töprengeni.

Emlékszem, egy barátom azt mondta, az ember nem elég erős vagy vakmerő vagy tudomisén milyen ahhoz, hogy igaz legyen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.