A BESZÉLGETŐ EMBER

Elneveztem magam beszélgető embernek. Büszkeséggel, határtalan szabadságérzettel tölt el, amint kimondom ezt a szót, és igen, szeretek beszélgetni. Szeretek indulatmentesen, a gondolkodás perifériáján, ahogyan a szív diktálja, úgy találkozni a hozzám hasonlóval.

Az életben persze nem ilyen egyszerű. Ott az is megtörténik, hogy elveszítem az önuralmamat, felháborodásomban le s föl szaladgál bennem a vérnyomás és a düh, egyre nehezebben viselem a megátalkodott önzés, a kivagyiság, a másik iránti teljes közöny otromba megnyilvánulásait, és bizony úgy tűnik nekem, ez az, amit legelőször megtanulunk a felnőtt világba lépve, s hogy mindez csak szemfényvesztés, saját személyünk meggyalázása, arra csak jóval később eszmélünk, többnyire akkor, amikor már visszavonhatatlan kárt okoztunk szeretteinkben és abban a csodában, ami önmagunk vagyunk.

Nem tudom, miért osztom meg mindezt veled. Talán mert titkon abban reménykedem, hogy túl a megélhetésen, a szaporodáson és a liftbe zárt mosolyokon egy vagy velem, minden szó eleven lélekig hatol, s ott a szivárvány varázsával gyönyörködteti a szellemet.

Hát ilyenekről szoktam társalogni. Akad, aki szerint nem is beszélgetés ez, hanem álom. A legigazabb álom, amelyben együtt álmodunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.