KARÁCSONY ELŐTT

Panaszkodom. Sajnálom és próbálom sajnáltatni magam. Elszántan küzdök az életemért és közben könyörgöm, ne sajnálj, mert azt végképp gyűlölöm.

Minden rendben van. Befizettem az utolsó számlát. A százezres hitelkeretet kimerítettem, pedig csak tizenötödike van, ami persze csak akkor lehetséges, ha a mát holnapnak veszem, ugyanis valójában december tizennegyedikét írunk, azonban miért ne tenném, ha egyszer nem költök semmire.

Aztán eszembe jut, hogy ez itt, ez a város, nem nőnek való vidék. Tudom, Egyiptomban gyötrelmesebb volt. Aida sorsával nem mennék semmire - itt legalább a testemet nem bántalmazzák.

Ám ha cinikus vagyok, azt mondom, bántalmazom én magamat mások helyett. A kialvatlansággal, azzal, ahogyan leszokom a meleg ételről, a családi együttlétről - ugyan kinek van ideje, ha dolgozni kell, megkeresni azt az átkozott pénzt, máskülönben a gyerek hajlék nélkül marad, ami végképp nem szerencsés ebben a korántsem barátságos környezetben.

Ilyenkor szeretném, ha társam volna.  Véletlenül sem szeretőm, nem barát, hanem valaki, aki gazdasági társulásban segítene elviselni a gondot, rendezni azt, ami elmaradt, ébren tartani a reményt, hogy együtt visszük valamire.

Majd fellép az árukapcsolás. A lelkem és a testem bocsátom áruba, hazudván szerelmet, odaadást - egyedül, támasz nélkül, félelmetes.

AHOL A MADÁR SE JÁR

Mint minden becsületes naplónak, ennek is ára és nem utolsó sorban célja van.

Mindenekelőtt, hogy rendezzem a gondolataimat és megnyugodjak, felkészüljek egy újabb napra, aminek valjuk be, így, nélküled, semmi értelme, és hát az ár, hogy folyton tévedek.

Tekintsük vallomásnak. Útkeresésnek, ahol nincsenek utak.

Az kizárt, hogy bármi megváltozzon. Az kizárt, hogy úgy éljek, ahogyan annyi más. Szép lassan elfelejtek emlékezni, szép lassan belátom, sohasem foglak elfelejteni.

Na és? Ezt is csak én tudom, meg ez a névtelen oldal. Itt pedig a madár se jár.

GERLÉK ÉS GALAMBOK

Nem szívesen vallom be, de néhány ember még ma is kísért. A szüleim, akik évtizedekkel ezelőtt meghaltak, meg egy kopasz alak, akinek tüskerövidre vágtam a haját, és mert nem volt hajnyíróm, fiamnak ajánlottam fel az országomat egy lóért: a lakásomat egy hajnyírógépért.

Fiam azóta is rajtam mulat. Azon, hogyan lehettem annyira bolond, hogy sírtam, zokogtam, úgy kértem, esdekeltem, hadd legyek én, aki fodrásza volnék a férfinak, aki azt sem tudja, hogy vagyok.

Látod, ő, a hajritkulásos csodabogár, ő ma is eszembe jut.

Nem fáj, már látni sem fogom, de valahogy a gondolataim, az álmaim, ha egyáltalán még álmodom, hozzá repítenek, ahogyan a szüleimhez is.

Nem hiszem, hogy szerettem. Nem hiszem, hogy ismert. Nem hiszem, hogy érdekeltük egymást. Csak úgy. Megmaradt.

A mosoly, a szemek, ahogyan Piszkos Fredhez hasonló ingatag léptekkel járkál fel-alá a szűk szobában, ahol nem járt még senki, még én sem.

Aztán felébredek.

VASÁRNAP

Szeretnék aludni. Nagyon keveset alszom. Olyankor senki, senki
nem hív, hogy itt legyek.

A hajnalok rendben zajlanak. Nincs idő megkérdezni, hova, miért, a pillanat önmagában van, a pillanat én vagyok.

Ilyenkor vasárnap mégis bizonytalan, bátortalan a mosoly. Szeretném, ha álmodnék még, emlékek és akarat nélkül - ez minden, amit oly könnyen összetévesztesz a szomorúsággal.

A két világ határán, ahova tartozom, nincsenek már, csak lényegek. Minden nap egy és végtelen, minden nap új, minden nap újra megszülettem.

Fáradok.

Vagy egyszerűen csak elkényeztetett a sors.

ZSUZSANNA ÉS A VÉNEK

Nagyon sok embert látok, sok emberrel beszélgetek, fiatalokkal és idősekkel. Mindenki úgy tesz, mint ha nem történne semmi.

Valóban nem?

Néha meglepődöm. A szexualitás, ki tudja, talán nem vénnek való vidék.

Az irigység hosszú korokon át volt képes az embert megcsalni, az erkölcs ruháját magára ölteni, miért volnék kivétel?

Amikor nem látom be az orgiák emberségét, az ölelésbe a magány elől menekülő zavarodott szív önigazolását, nem a magára maradt vénkisasszony beszél belőlem?

Ilyenkor azt gondolom, tomboljon, játsszon az élet - többé nem velem.

Valóban utazásra készülök. Ha komolyan veszem a test kiábrándító ráncait, a redők petyhüdtségét, az izmok ernyedését, hatalmas kaland előtt állok.

Nem, még nem a végső halál, jóllehet halál - a metamorfózis sajátosan felfogott értelmében bizonyosan.

Önmagam újraértelmezése. Ezzel a testtel, ezzel a lélekkel, és bármennyire szeretném, egyelőre nem látom az életvezetésnek azt a formáját és minőségét, amelyet hitelesnek fogadnék el és megelégedésemre szolgálna.

A lány, aki a tükör előtt táncol, testét mohó vénemberek simogatása kényezteti. Hát persze, hogy magányos. A férfi is. De ahogyan mondod, ezt várják tőlük, ezt várják önmaguktól, hogy bátornak, belevalónak érezzék magukat, hogy eltereljék a perc figyelmét amíg lehet, hogy aztán elveszítsék az időt...

Nem is ez okoz fejtörést. Hanem ami utána következik.

Nem szeretünk tudni arról az árnyékvilágról, ami akkor jön el, amikor még mehetnénk mulatni, de már van benne valami hamis, akadna lény, aki gyönyörűnek mondaná arcunk, szemünkben meglátná még a varázst, de már mi magunk vagyunk a varázsló és többé nem akarunk visszaélni a csekélyke hatalommal, amelyet annyi év tapasztalatának köszönhetünk.

Egyszóval nem az én földem, mégis itt vagyok. Meg kell találnom a helyem, most már anélkül, hogy hatalmat akarnék bárki fölött, meg kell találnom a szépségnek azt az ősforrását, amely erőt ad ahhoz, hogy értelmet vigyek a jelenlétbe.

Talán most kezdődik a legfontosabb. Lehet diadalmenet vagy gyászos megfutamodás, vagy - hisz oly sokan ezt követik - szégyenteljes majmolása egy megkövesedett illúziónak.

HARMADIK SZÍN

Itt semmi nem olyan vidám. Nem harsogja a fülembe a mobil, hogy élj, nem ordítják a reklámok, hogy rólad szól minden, hallasd a hangodat és legyél milliomos, mint annyi más - itt minden csendesebb.

Azt keresem, miért élünk, öregen és nevetségesen, megannyi madárijesztő a zöld fák és a burjánzó virágok között, miért van méltósága és lenyűgöző ereje az elmúlásnak.

FÉLIG IGAZ TOVÁBBGONDOLÁS

Talán tévedtem. Talán a vénülő test irigykedése, hogy kákát kerestem ott, ahol mindössze élet zajlik a maga nem éppen válogatós, nem éppen prüdériához szokott nyerseségében.

Ez minden erkölcsök rákfenéje. Hogy fonnyadt testem már aligha mutatós, és ha jól értem, maholnap levetkőzni sem merek majd senkinek.

Látom a szebbnél szebb lányt, a szoborszép fiút, megértem, miért maradtunk egymagam, hallom, amint meséled, hétvégén buli volt, pia meg dugás, aztán nincs bátorságom megküzdeni a tükrökkel, nincs kedvem azt hazudni, hogy az elgyötört tekintet mögött tűz lángol, remények izzanak, na de kedvesem, miféle kandalló ez a porhüvely, hogy kialvó pislákolását megosztanám egy idegennel?

Örül és táncol Dionüszosz. A mámor, a lélek tébolya hajtja őt. A derű, amely a tébolyon túl lakozik, nem kárpótol semmiért. Csak beragyogja az éjszakát.

ÖREGEDÉS

A világ elfoglalt. Vannak fiatalok, az öreg meg örüljön, hogy törődnek vele, várjon az elmúlásra, de hogy magát az öregedést hogyan vészeli át, az nem inge senkinek.

Márpedig engem éppen ez foglalkoztat. Nem akarok része lenni annak a méltatlan kapkodásnak, amely az elvált kor elvált lényeinek osztályrésze, amely gyalázatos vitustáncra emlékezteti a szemlélődőt.

Mindjárt megmagyarázom, mire gondolok.

Pár napja egy tanítványom feltett a netre egy képet. Szülinapi bulija volt, a huszadik, ő maga egy szál dekoltázsban, az ölében félig felegyenesedve, terpeszállásban egy negyven körüli meztelen férfi, amint éppen a lány melléhez szorítja a péniszét.

A lánnyal semmi bajom. Fiatal, élni akar, a hormonok fel-alá szaladgálnak a zsigereiben, de a férfi elgondolkodtatott.

Mi magunk volnánk, akik elhitetjük a fiatalokkal, hogy élni nem más, mint leinni magunkat és összefeküdni egy testtel?

Valóban ez volna az, amit életnek nevezünk?

Negyvenes nők kínálják magukat az utcasarok helyett a világhálón, a gyerekek a szomszéd szobában egyedül, felvisznek valakit, jó esetben három-négy hónapig ha marad, de addig buli, ötvenesek veszítik el a fejüket a gondolattól, hogy élvezhetik a szex ízét.

Nem tudom.

Eszembe jutott, ha majd elfogy az élet, három férfi ül majd az ágyamnál. Férfiak, akiket szerettem, akik szerettek engem.

A többi miért? Minek?

Annak a húsz éves lánynak lesz az oldalán bárki, amikor abortuszra megy? És a férfi? Nem fér a fejembe.

Nem panaszkodás. Nem ítélet. Csak olyan, mint ha egy hanyatló birodalmat látnék: dekadencia és csömör, miközben szépek, gyönyörűek a hajnalok.

GONDOLATOK

Létezik, hogy a fájdalma valaminek, ami nem volna szabad, hogy megtörjön, külsővé, láthatóvá válik?

Nem ismerem őt.

A kutya sem keres. Nekivágok a felfedezésnek, így, amikor kifele bandukolok a mulatságból.

Legelőbb Jung és az ő vigasztalása. Hogy az intenzív édesanyját, ez jut eszembe, azok után, hogy megpróbálom komolyan venni, hogy a magány az ember természetes állapota, az egyetlen valóság, amely a születésünket és a halálunkat kíséri.

Elmélyülök a tudattalan óceánjában és magamba szívom ezer év bölcsességét.

Bár sikerülne! Csakhogy ötvenszer háromszázhatvanöt nap extenzív habzsolása a gyötrelemnek nem múlik el nyomtalanul. Az első tíz év azért a mélyebb önmegértés, a feloldozás stádiuma.

Aztán a többi.

Itt vagy te. Már nem ejt zavarba, hogy láttalak, a bizalom sem, amit éreztem irántad, az erotika, amit magától értetődő módon összetévesztettem a szerelemmel, ma már csak azt nem értem, miért álmodom rólad. 

Este orvoshoz megyek. Olyan szívós vagyok, hogy a kaszás sem tudna hat lóval elvontatni. A test nyűglődése mégis megvisel.

Jó volna összeszedni magam. Levetkőzni a hazugságot és érteni.

HENRY LEE EMLÉKÉRE

nick cave and p.j.harvey - henry lee

Összezavarodtam.

Játékbarlangokban töltöttem minden éjszakát, elköltöttem minden pénzt, amim csak volt, átmulattam három évszakot és tizenhat évet.

Amikor hajnalodott, csupa idegen arc nézett rám.

A férfi, akit szerettem, nem szeretett.

QUID TIBI VIS

Szeretnék gyönge lenni. Szeretnék tévedni mindenben, amit előre látok. Szeretném, ha mellettem volnál, bárhogyan hívjanak, ha tudnám, szeretsz, amiért szerethető vagyok.

Olyan kurva jól megszerveztem az életem. Olyan zseniálisan bosszút álltam férfin és szeretőn, már csak azt nem tudom, mire volt jó ez az egész.

Jobb lett volna meg nem születnem.

Jobb lett volna átsírnom ezeregy éjszakát és nem sejtenem, hogy nélküled büszke és kegyetlen vagyok.

PI

darren aronofsky - pi

A világegyetemben egyensúly uralkodik.

Így hiszem és megteszek mindent, hogy így legyen.

A hazugságok világa arra jó, hogy ne feledkezzünk meg a mértékről.

Sok itt a képmutató.

Sok az önjelölt bolond.

Kevés az emberi némaság.

SZERELEM ÉS HALÁL

mese

Nem akarok keserűen emlékezni a szerelemre. Igaz, ha szerettem, engem nem szerettek. És ha nem szerettem, engem szerettek. De számít az? Ha annyi fájdalommal, annyi gyöngédséggel írom le ma is: "Köztünk mindennek vége!"?

Nem tudom.

Köztünk mindennek vége.

woody allen - love and death >>>

NAGY EMBEREK

Vannak persze hollywoodi történetek. Itt van azonnal Woody Allen és az ő megátalkodott filmjei, vagy Roszák Piroska, aki tavalyelőtt megfogta az isten lábát és hozzáment ahhoz a nagymenőhöz.

Már épp meglágyulna a szívem, amikor találkozom velük egy vidéki nyaralóhelyen, épp távozni készülnek, Piroska két bőröndöt húz, vállán retikül, a bőröndök fogantyújához pár óriás szatyor csatlakozik. 

Valamivel lekörözve őt rideg, idegen tekintettel a férj. Dr. Tellér Ferenc, a neves közgaszdász és akadémikus, amint épp fel nem löki az ő asszonykáját, hogy elsőnek csörtessen át a lounge-on és foglalja el a helyét a taxiban.

Nem. A csomagtartót nem ő nyitja ki. Arra ott van a személyzet. Ő gondterhelt arccal mered maga elé, a jövő heti konferenciát tervezgeti.

Piroska kifulladva, csillogó tekintettel száll be a hátsó ülésre. Boldog. A férje nagy ember, világhírű. Na és ki értené meg az ilyen nagy embereket.

KAMASZOK

Tizenhét-tizennyolc éves lányokkal dolgozom. Előfordul, hogy sírva jönnek be, előfordul, hogy nem jönnek be, egy-egy barátnőjüktől tudom meg, hogy az éjjel valamelyik begyógyszerezett.

Hogy ezek után szeretem-e még a férfiakat? Nem tudom.

Annyi nőt láttam megtörve, agyongyötörve, gyöngén és védtelenül. Annyiszor néztem tétlenül, amint a teremtés koronái nem hogy védelmére nem keltek az ügyefogyottnak, de diadalittasan hencegtek hódításukkal vagy közömbösön kurvázták a szerencsétlent.

Lehet ezek után szeretni azt, aki a ma önmagát korunk hősének valló torzók közé sorolja önmagát?

Én már jó ideje Apollónt hallgatom. Az ő szava kétség és csalárdság nélkül való. Néha eljön a lányokhoz, olyankor nevetnek, és ami egészen lenyűgöz, férfiakról, szerelemről mesélnek gyönyörű, igaz történetet.

PEPE, A BAJNOK

mese

Kincses Veronika nem tett feljelentést. Ma is úgy éli az életét, az eset után, mint azt megelőzően, édesanyjával a Bérkocsis utcában, egy padláslakás leválasztott tetőterében.

2001-ben úszónő volt. A világot jelentő deszkák elkerülték, de eredményei, sikerei voltak, így elhitte, hogy a férfi, a nemzet büszkesége, őt, Kincses Veronikát hívja meg otthonába, hogy személy szerint vele, az ifjú, de tehetséges kamaszlánnyal találkozzon, nem pedig a formás hús és izomköteggel, amelyet a délután folyamán a bajnok, néhány haverja kíséretében, partiba vág.

Pepe több ízben látta Veronikát. Legutóbb végignézett egy versenyt, felfigyelt a lány szemében az odaadásra, randira hívta, felajánlotta, hogy beszélgessenek.

Veronika csacsogott, dalolt, a férfiról nem szólt senkinek, a hírnév, a sajtó, jól tudta, erre nem megfelelő az alkalom. Aztán a nappali a Rózsadombon, néhány korty ital, néhány perc és a black-out.

Amikor a nőt egy biztonsági őr belökte anyja ajtaján, mondván, úgy szedték össze egy kapualjból, a testét elszíneződés, véraláfutás, harapás nyomai borították. Egy szerelmi légyott emlékei.

Pikantériája a dolognak, hogy Pallagiék, Pepe és hitvese, a harmadik babájukat várják. Az ara elbűvölő, nem is sejti, milyen remek díjbirkózó a férje, aki 2001-ben, játékon kívül, néhány társával legyőzte az akkor tizenhét éves Kincses Veronikát.

A TÓTH MÁRIA

mese

Regőczy unatkozott. Fontolóra vette, vajon mostani pozíciójában illő-e még, ha unaloműzés céljából társkeresésre adja a fejét, ahelyett, hogy szokásához híven újságíró gyakornokok és nónéjm együttesek kóristalányaival szórakozna, azonban egyhamar belátta, nincs más választása.

A társasági élet megkopott. A pszichológusok palira vették. Egyre gyakoribb vendégként zörgetett ajtaján a hervadás és a negyvenes évek, a frivol felkínálkozás, a megereszkedett női báj, a vigasz nélküli kéj, a sóvárgás. A múlt idők rózsái megfakultak, az ifjú generáció a fiára harapott.

Befutott író, nem vitás. És hát nincs is abban semmi rendellenes, ha rá, a publicisztika egykori büszkeségére, egykori szépségek csókjai özönlenek mind kevésbé szívderítő áradatban.

De itt, ebben az új és korántsem ellentmondásmentes közegben, ahol a bujaságukban önmagából kivetkőzött férfiak otromba kliséi mellett az ő szolid, szelíd, már-már félénken elejtett nem-is-tudom-mit-keresek jeligéje, a kisfiús szégyenlősség, a jól megfontolt számítás és itt-ott felvillantott írói múlt megannyi magányos női szív vergődésébe szövődve mennydörgésszerű igenként remegtette meg az éjszakát, a levelek záporoztak, mint a könnyek, a női combok Szezámként tárultak, mint trópusi virág, és Regőczy úgy válogatott immár Lőrinc napja után is az érett felhozatalból, mint fényűző uralkodó, ha kincsestárában gyönyörködik.

A csömör elkerülte. Egyre kacifántosabb, egyre bizarrabb különcségekre ragadtatta magát, míg végül ágyában nem nőket, nem embereket látott, de kellékeket, és hogy ideológiában ne maradjon szegény, magáévá tette Csernus sekélyes gondolatát, miszerint nyulak és rongy, aki betéved hozzá, minden nőalak.

A nyulat megdugni kell. A rongy a lábtörlés tárgya. Ez volt krédója és Pilátusa az egykori tollforgatónak, és így volt ez akkor is, amikor belébotlott a lány.

Mari szakácsnő volt. Huszonöt éve a Juniornál, két évet tanítőképzőbe járt, de mert a férje nem örült a tanulmányoknak, titokban olvasott és titokban írt.

Az évek múltak. Egy nap, a negyvenen is túl, arra ébredt, hogy egyedül maradt a három gyerekkel. Eleinte sírt, aztán elhatározta, társat talál.

A sors iróniája, hogy éppen ahhoz a szolgálathoz fordult, ahol Regőczy űzte nem éppen szokványos játékait.

Néhány szenvedélyes üzenet, világokat ígérő félszavak és Mari pont úgy, mint elő- és utófutárai, Regőczy karjába borulva aléltan, istenhívőként számolta a csillagokat.

Aztán feleszmélt.

Regőczy nem volt képes magyarázatát adni annak, miért bonyolódott viszonyba a szürke nőszeméllyel, akiben nem volt kacérság, nem volt rafinéria, nem viselt harisnyatartót és nem volt benne más, csak  zavarodottság, amint a feltétlen odaadás helyére beköltözött a felismerés, hogy Regőczy a nevét sem tudja, hogy a harmadik éjszaka után azért dobta őt az utcára, mert nem volt számára más, csak az a bizonyos rongy.

Azon az éjszakán Mari megállt, bement az éjjel-nappal boltba, rendelt egy kávét, hajnalig halogatta az időt - töprengett. Az ő gyerekei nem tudhatják meg, hogy az anyjukat kidobták éjnek évadján, mint egy kurvát.

Dél is elmúlt mire befordult a sarkon. Mosolyogva, boldogan nyitott a konyhába. A kérdésre, milyen a pasas, elnevette magát: "Ne tudjátok meg! Kész bolond! De istenit vacsoráztam és megúsztam egy elhamarkodott viszonyt."

Néhány évvel később különös hírre ébredt a város:

"Tóth Mária 48 éves konyhai dolgozó hatalmas elefántormányt és egy égig érő paszulyt rajzolt Regőczy Péter főszerkesztő ajtajára. A garázdaságot követően az elkövető önként jelentkezett a rendőrőrsön, azonban tettét nem indokolta. Bevallása szerint nem ismerte a férfit, az áldozattal azelőtt nem találkozott."

ÉLETKÖZÖSSÉG

Nincs többé. Nem akarom idegen férficsápok elmélyedését a testben. Nem akarom a nyálat, az önzést, a húst és a nedveket. Úgy érzem, minden közösség gúny, nyers vegyülete az elemeknek egy boszorkánykonyhában, ahol varangyok, csecsemőfejek és üzekedés kavarognak egyetlen füstölgő pokolban. Az üst körül irigykedő gyülekezet - eleven, üdvözülésre váró tekintetek.

ÉLET-VILÁGOK

Léna beteg. Három műtét, három kórház, néhány komplikáció és hozzá elfuserált poszt-traumatikus fertőzés, majdnem elpatkol, a gyerek itt, utána jótékony ismerős, egészen árva, és közben csipp-csupp ügyekkel bombázó hivatalnokok, majd megvilágosodás.

Az élet-világok egymást váltják a köznapokban.

Sem egyforma, sem eltérő világok nincsenek.

KÖLTÖZKÖDÉS

Fájdalmas arra ébrednünk, hogy amit időtlennek véltünk, múló káprázat. Egészen addig fáj, amíg meg nem idézzük őt igaz mivolta szerint, akkor ugyanis nevén nevezzük és természetéhez illő helyén és alakjában szemléljük őt, ilymódon a veszteség megszűnik, a helyébe gyarapodás és tisztánlátás költözik.

CSILLAGTÓL NAPTÓL

Mint annyi játéka a létezésnek, ördöngös figurája a mesterműnek, amelyben a Nagy Bolond elszunyókált és majd egy teljes percen át egyazon zsinóron rángatott, tegnap elterültél, ma élettelenül heversz a polcon, arcodon mosoly, amelyről azt hittem, életet lehel a meghűlt tagokba, álmodsz, hiteket kergetsz, szeretsz.

Csillagtól, naptól távol kedves vagy nekem. 

GOETHE SÍRJÁNÁL

Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!

Csodálatos!

Engedni a percet, szélesre tárni ajtót, hatalmas, szárnyas ablakot, hagyni, hadd múljon emlék, férfiak, fájdalom, útjára bocsátani a mindenséget, hadd lélegezzen, szabadon, ahogyan előttünk lélegzett, amikor nem szorította markába tulajdonlás és idő, együtt repülni önmagunkkal, ami minden, nem te, nem én, hanem körforgása a végtelennek, áradata a szépnek és mindannak, ami igaz és jó!

Goethe csúnyán megtréfálta Faustot. Vakságában a fénytől is megfosztotta őt.

BESOKALLTAM

Na, tegnap elegem lett. Olyan hirtelen tört rám az unalom és az érzés, hogy torkig vagyok minden ismeretlennel és megszokottal, hogy fogtam magam és megalkottam a magam elbocsátó szép üzenetét, isten veletek, édes egyetlenem, lássuk be, ti nekem sosem voltatok.

Nem sok. Egy név, idegen csengésű, ütött-kopott.

Szervusztok, szerelmeim!

Megint a régi, a bolond Julitok ír, aki megjárván az emberek földjét hazaérkezett, hogy elmondja, nem szerette azt, amit odakint látott, amihez, lássuk be, semmi közöm.

AZ EGYSZÜLÖTT

Íme az ember!

Elveszítvén mindenét, amiért hazugságokat kergetett, széttörvén mindazok hitét, akikben lett volna lélek, lett volna szív, hogy meghallja a néma szimfóniát, eltékozolván angyali üdvözletét és utolsó tál lencséjét, hogy elárulhassa önmagát, büszkén kiáltom, Erasmus és Nietzsche silány tanítványa, én, az egyszülött:

Nunc bene navigavi, cum naufragium feci!