KARÁCSONY ELŐTT

Panaszkodom. Sajnálom és próbálom sajnáltatni magam. Elszántan küzdök az életemért és közben könyörgöm, ne sajnálj, mert azt végképp gyűlölöm.

Minden rendben van. Befizettem az utolsó számlát. A százezres hitelkeretet kimerítettem, pedig csak tizenötödike van, ami persze csak akkor lehetséges, ha a mát holnapnak veszem, ugyanis valójában december tizennegyedikét írunk, azonban miért ne tenném, ha egyszer nem költök semmire.

Aztán eszembe jut, hogy ez itt, ez a város, nem nőnek való vidék. Tudom, Egyiptomban gyötrelmesebb volt. Aida sorsával nem mennék semmire - itt legalább a testemet nem bántalmazzák.

Ám ha cinikus vagyok, azt mondom, bántalmazom én magamat mások helyett. A kialvatlansággal, azzal, ahogyan leszokom a meleg ételről, a családi együttlétről - ugyan kinek van ideje, ha dolgozni kell, megkeresni azt az átkozott pénzt, máskülönben a gyerek hajlék nélkül marad, ami végképp nem szerencsés ebben a korántsem barátságos környezetben.

Ilyenkor szeretném, ha társam volna.  Véletlenül sem szeretőm, nem barát, hanem valaki, aki gazdasági társulásban segítene elviselni a gondot, rendezni azt, ami elmaradt, ébren tartani a reményt, hogy együtt visszük valamire.

Majd fellép az árukapcsolás. A lelkem és a testem bocsátom áruba, hazudván szerelmet, odaadást - egyedül, támasz nélkül, félelmetes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.