GONDOLATOK

Létezik, hogy a fájdalma valaminek, ami nem volna szabad, hogy megtörjön, külsővé, láthatóvá válik?

Nem ismerem őt.

A kutya sem keres. Nekivágok a felfedezésnek, így, amikor kifele bandukolok a mulatságból.

Legelőbb Jung és az ő vigasztalása. Hogy az intenzív édesanyját, ez jut eszembe, azok után, hogy megpróbálom komolyan venni, hogy a magány az ember természetes állapota, az egyetlen valóság, amely a születésünket és a halálunkat kíséri.

Elmélyülök a tudattalan óceánjában és magamba szívom ezer év bölcsességét.

Bár sikerülne! Csakhogy ötvenszer háromszázhatvanöt nap extenzív habzsolása a gyötrelemnek nem múlik el nyomtalanul. Az első tíz év azért a mélyebb önmegértés, a feloldozás stádiuma.

Aztán a többi.

Itt vagy te. Már nem ejt zavarba, hogy láttalak, a bizalom sem, amit éreztem irántad, az erotika, amit magától értetődő módon összetévesztettem a szerelemmel, ma már csak azt nem értem, miért álmodom rólad. 

Este orvoshoz megyek. Olyan szívós vagyok, hogy a kaszás sem tudna hat lóval elvontatni. A test nyűglődése mégis megvisel.

Jó volna összeszedni magam. Levetkőzni a hazugságot és érteni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.