SZERELEM, SÓHAJ, KÉPZELGÉS

Van úgy, hogy az élet felgyorsul, mintegy zárójelbe teszi minden gondunkat, elfoglaltságaink üresjáratnak, léha szófecsérlésnek tűnnek és az egyetlen, amire minden idegszálunkkal összpontosítani tudunk, a puszta létezés.

Ez történik, amikor a szeretteinket éri utol a baj. Amikor rádöbbenünk, hogy azok, akik eddig kerékkötőnek tűntek, megakadályozni látszottak bennünket abban, hogy éljünk, nélkülözhetetlen, nem mellékszereplői, de medrei a fennmaradásunknak, akik nélkül parttalan, cél- és értelem nélküli a látható és a szemmel fel nem fogható egyaránt.

Az ő fájdalmuk mellett eltörpül történelem, éhség, magány, semmisnek mutatja magát a gondolat, elénk tárul hívságos, fellengzős mivolta annak a külszínnek, amelyről mindezidáig azt vallottuk, értelemmel bíró lényhez illő otthonunk.

Mi marad akkor? Az idegen. A más-lényegű, aki nem ismer érzést, sem fájdalmat, sem kétségbeesést, hanem csak a törékenységét ennek az univerzumnak, amelyben elveszett minden.

Szerelem, sóhaj, képzelgés, soha nem fogant gyermekek.

SZŐLŐ A KERTBEN

Aztán még az is megfontolandó, akarok-e ezek után  még egyáltalán bármit. Szerintem nem.

Igaz, nem kívánság műsor, Déry üdvöskéi bizonyára a szemembe nevetnek, mégis  azt mondom, itt van, tessék, nekem kilencvennégy évet ígért egy őrült, nem kell, lassan már annak a terhe is sok, amire emlékezem, vagyis nincs választás, érdemes újra és újra napirendre tűzni a kérdést:

ha egyszer tényleg nem értem, és ez így van, mit keresek én itt, akkor mégis mit keresek még itt?

Gyávaság? Megalkuvás? Ostoba ábránd, hogy lesz ez majd még, meg majd, meg volt is, meg kedves is, csak éppen eltörpül a percek súlya alatt?

Talán a megszokás. Hogy mindig ugyanaz van, mint akkor, hetven éve, amikor öreganyám kiballagott a kertbe, leült az árnyékba, ő még ráért, és szőlőt evett.

TÉZISEK

1. Félek. Nem tőled, mindenkitől.

2. Nem volna mit mondjak. Szerintem a te életed sem tartozik rám.

3. Az anyagi világnak nincs értelme, de mi mégis szeretjük.

4. A képzeletünk épp hogy bukdácsol, alig egy arasznyival a föld fölött, ahhoz azonban elég, hogy életjelnek tekintsem, még ha nincs is értelme.

5. Hamis szabadság, hamis szerelmek, hamis álmok. Csak egy dolgot mutass, ami igaz. A szenvedésen kívül, a nyomoron kívül, a megrészegült pillanatokon kívül, amikor azt hisszük, a valóság igaz.

6. Örülök, hogy újra köztünk vagy.

J.A.

Az a szerencsétlen férfi a lelkét adta. Aztán mire ment vele?

Gazdagabbak lettünk néhány szabad asszociációval, szegényebbek egy reménnyel, más hasznunk nincs belőle.

Csak tudnám, hogyan volt képes a fejét a sínekre hajtani.

Én félek.

INTERURBÁN

parapluies de cherbourg>>>

Halló! Isten? Tényleg te? Nem, nem hiszem!

Komolyan eszedbe jutottam?

Nem zavar, hogy nem én írok neked, nem én hívlak segítségül, hanem csak úgy fogod magad és megkeresel?

Istenem, én mindjárt elsírom magam!

Mi legyen?

Menjek én hozzád vagy jössz te értem? Értem.

Nem, nem félek. Igen.

Hát persze. Itt vagy velem.

NYOLCADIK ÉVAD

Álmos vagyok.

Most tartok a nyolcadik évadnál, Monk meggyógyul, érzem, szerintem Natalie-t veszi el feleségül, nekem meg kifúj még egy sorozat, jöhet megint a Poirot meg a Gyilkos sorok, közben félholtra dolgozom magam, mert valami hülye azt mondta, hogy munkamániás vagyok, pedig lenne csak neki annyi gyereke, mint nekem, mindjárt rájönne, hogy  nem kívánságműsor ez, hanem kőkemény harc, mert ha nem dolgozom, akkor éhen halunk, nincs lakás, nincs áram, nincs tanulás, és ha meg akarok maradni, nem a munkában töltött perceket kell számolgatnom, hanem hálát adnom az égnek, hogy van, hogy többé-kevésbé alkalmas vagyok. 

Az életem elmúlt. Voltam boldog, boldogtalan, éltem királynőként és koldusszegényen, szerettem Istent, félistent, ágrólszakadt csavargót és téged is, egyszóval mindenem megvolt.

Mi van még?

Elfér még néhány képregény, pár epizód egy kedvesebb külvárosi sorozatból, aztán ideje összeszedni a sátorfámat ameddig még szépen tudom, úgy, hogy ne nagyon röhögjenek.

VASÁRNAP ÉRDEKTELENÜL

Annyi érdektelen gondolat száguld át percenként az elmémen, ha mind lejegyezném, összehozhatnám a világ legunalmasabb blogját, amelyet kizárólag annak volna érdemes olvasnia, aki valamiért, számomra megfoghatatlan okból, szerénytelen és közönséges személyem iránt táplálna kíváncsiságot.

Nem kétlem, csodálatos vagyok. Mi, Júliák, már csak ilyenek vagyunk. De azért nem értem. Ki és mi a borongós bánatért látogatna ide és gyötörné magát azzal, hogy elolvassa, amint elmondom, elénekelem, elzokogom aztán letagadom, hogy nem jó így, hazudok valamit, néhány szeretőt, néhány átvirrasztott hónapot, aztán letagadom azt is, hogy elhullajtsak pár könnycseppet a szeretet hiánya fölött, és ez így megy ki tudja, hány éve és marad, amíg a világ világ vagy még azon is túl.

Én megpróbálok jó lenni. Olyan, mint az emberiségből egy. Tanultam tudományokat, hogy ne essen ki a szájamon a kapa, jobb partinak tűnjek, ha megjelenne a herceg a fehér lovon, hogy egész lényemet alárendeljem egy magasabb rendű eszmének, mint hon, bölcselet, erkölcs, ha már eleven férfinak képtelen vagyok engedelmeskedni, de nem ment.

Miközben elemző ésszel illett volna reformokon és fordulatokon töprengenem, háborognom, amint a jobbik a balikat, a front a gárdát, a nép a nemzetet veri, nekem csak az jutott eszembe, hogy mindez szánalmas, mindez abszurd, és bármennyire átéreztem a helyzet rákfenéjét, úgy éreztem magam, mint pojáca a roskatag színpadon és elszállt belőlem a tudatosságnak még a vágya is.

Ma is így van ez.

Leülök azzal, hogy ma aztán megírom. Az igazat vagy legalább a nagyon fontosat. De tudod, mi történik?

Eszembe jut, hogy ez a világ énközpontú és nekem a legjobban te hiányzol.

Mert a többivel megbirkózom.

Csak ne volna az a néma, kétségbeesett éjszaka.

ÚJABB ATLANTISZ

Nincs is szebb annál, mint vasárnap meggyes pitével ébredni, végigjátszani egy izgalmas játékot, elsétálni az állatkertbe, aztán meglátogatni a nagymamát.

Na, persze akad, akinek küldetése van. Ő és a hozzá hasonlók azon fáradoznak, hogy a napnál is fényesebben ragyogjon írástudói felelősségük, nyilván meggyőződésük, hogy ma és éppen az ő közreműködésüknek hála zúgnak el a fejem fölött a forradalmak viharai, én azonban kisember vagyok, a legkisebb ember.

Múlt héten átjött hozzám egy ismerősöm és csokis süteményt hozott. Elbeszélgettünk, nem éppen  politikáról, nem gazdaságról, de arról, ami igazán számít, a gyerekekről, arról, hogyan eszméltünk egyik napról a másikra arra, hogy magunk maradtunk, jelenlétünk minden percében egyedül nézünk a kiüresedett egek szemébe, bennünk a félelem, hogy valaki létezik, valaki mégis érdekelt abban, hogy itt vagyunk.

Aztán arról, hogy nem hiszek többé a megváltókban. És ha szabad egészen őszintének lennem, az újságírókban és a csalogányokban sem hiszek.

Egész eddigi életemben még csak nyomát sem láttam annak, hogy munkásságukból adódóan akár egy dekányival is csökkent volna a fájdalom, amit a Megmentő Felség távolságtartóan és elegánsan csak úgy hív, történelem.

Mesemondókról álmodom. Azt akarom, hogy öntudatos szomszédaim örökre megfeledkezzenek a hovatartozásukról, és férfiak és nők (emberek kíméljenek) szabadjára engedjük a képzeletet, elhozzuk együtt, ami sehol nincs többé, a szeretetet.

ELEMZÉS, ÁLLAPOT, PARFÜMÉRIA

Nem tűnt fel, miért vannak az életemben kizárólag elérhetetlen férfiak? Mert annál én mérhetetlenül gyávább vagyok, semhogy változtatnék a félelmeimen, annál én végtelenül jobban rettegem önmagam, semhogy elérni szándékoznék bárkit is.

Nem szerepel például a terveim között, hogy nézője legyek annak, amint szertehullanak az álmaim, hinni akarok minden józan ész ellenére a mesékben, mindabban, amiről olyan cinikusan szoktam nyilatkozni, az igaz szerelemben, a hercegekben, Hamupipőkékben és a rút kiskacsában, még a mézeskalács házikóban is.

Hogyan szeretne engem bárki, amikor önmagamat sem tudom megszeretni?

Vagy talán szükségem van arra, hogy fél év vagy tizenöt hónap múlva Atlasz ásítozni kezdjen és kritizálja a szokásaimat?

Akkor már megteszem én. És ezzel most rendezünk is mindent egymás között.

Élőben ronda vagyok, buta, ha két hetet töltenél velem, elborzadnál, mennyire önző, mennyire érzéketlen a természetem,  így messziről azonban másnak látsz. Én csak tudom. Mert annyi ösztön még belém is szorult, hogy nem adom meg neked azt a boldogságod, hogy szemtanúja legyél annak, ahogyan nap mint nap újrasminkelem magam.

REALIZMUS ÉS VÖRÖSBOR

Ezzel aztán nem megyünk sokra. Nem csak a szenvedély múlt el, hogy lássalak, de magamra hagyott a vágy is, hogy beszámoljak arról, ami, ha őszinték vagyunk, elmondhatatlanul igénytelen.

Ma este alszom. Holnap krimit olvasok. Holnapután huszonnégy órás műszakot vállalok. Aztán pihenek. Hátradőlök a karosszékemben és nézem, ahogyan nem teszek semmit.

Miért is nem?

Mert jól van ez így.

Annyira remekül, hogy jobban már fölösleges. 

AMAGERBRÓN

Tulajdonképpen nem számít. Bizonyára stádiumai vannak a veszteségnek, nem tudom. Ahogyan azt sem tudom, hanyadik stációnál tartok. Szerencsére érdektelen.

A rózsaszín árnyaknak befellegzett. Nincs más, csak a kopaszodó fej, okos, jóval több matematikai inspirációval, mint képzelettel, figyelemre méltó elemzőkészség és kemény munkával megszerzett műveltség, miért jut eszembe a heroin, nem tudom, mindehhez az az istenadta tehetség, amely fellelhető számtalan barátomban is, na meg a tény, hogy nem születtem ápolónak sem itt, sem Amagerbrón.

Nem tudom imádni. Nem tudok úgy nézni rá, mint csodabogárra. Eddig is csak az tartott vissza, hogy az a bizonyos szláv örökség egészen másképpen dekódolta a gesztusokat, mint a Kárpát_Medencében oly elterjedt kelet-közép európai virtus.

Csakhogy hiába jelent a nap a magyar szókincsben lángoló golyót. Londonban mindez nem több mint álom, könnyű szieszta egy őszi délután.

ERZSIKE

Kedves Viktor!

Második éve üldözlek a szerelmemmel, kérlek, ne haragudj. Nem tudom, miért teszem. Gondolkodhatnék józanul, de ismersz, a józan ész sosem volt erősségem.

Zaklatott vagyok. Zilált és zavarodott.

Milyen szép volt, amikor egy alkalommal, talán az operából jövet, egzaltáltnak neveztél.

Mostanság mindenki  bolondnak hív. Nem értem. Az, hogy nem értjük egymást, az, hogy egymáshoz nincs közünk, az azért kínosabb.

Meg aztán a felszín. Mert kit érdekel, ha ez a légvárakból gyártott koholmány az egyetlen, a legfontosabb, amiért érdemes?

Mondjam azt, hogy tévedek? Hazudjam, csak azért, hogy betartsam a játékszabályt, hogy olyasmit véltem látni, ami nem volt soha?

Az teljesen mindegy. Én elhittem és mutass csak egyet, aki elhitte volna, hogy szeretsz.

Ölel:

Erzsike

ÖTVENHÁROM

Ötvenhárom leszek, megöregedtem. Sokan mondják, hogy jó mulatság, néha magam is elhiszem, mégis szeretném, ha eszedbe jutnék, de már nem tudom áltatni magam.

A legutolsó próbálkozásom kudarcba fulladt. Amúgy nevetséges, egyáltalán nem hozzám méltó, ahogyan egyik végletből a másikba esem.

Tegnap, amikor ott szobroztam az ablakod alatt, még fel is hívtalak. Valami nő vette fel. Azt mondta, hagyjak üzenetet, de nekem nincs mit üzennem. Amit meg kellett tennem, megtettem, amit szóval el lehet mondani, elmondtam mindent.

Esetleg átnyávoghatnám az éjszakát.

Erre minálunk egerek nincsenek. A Giza nem látogat meg, nem kergetőzünk az asztal alatt.

REGGELI ELŐTT
 
 
Hát itt volnánk. Egészen üresen, anyaszült meztelenül, ahogy a Teremtő megálmodott.

Kicsit zavarban vagyok.Tulajdonképpen mit akarok én tőled?

Hogy olvasd a rinyálásomat és időnként megsimogasd a buksimat, lám, ügyes kislány vagy te, kicsit bolond, kicsit fölösleges, de azért kedves teremtés?

Nem. Igazából nem érdekel, elovasod-e, amit a végeláthatatlan délutánokon a homokba rajzolok. Nem olvassa el Ő sem. Miért éppen te volnál, akit érdekelek?

Este becsukom az ablakot, idebent fülledt meleg van. Olykor nyitva hagyom, megvesz az Isten hidege.

Így van ez itt, a bloggal is. Ha mindenki olvas, a vér is megdermed az ereimben. Ha nem szólhatok, már azt sem hiszem, hogy létezem.

REZOLÚCIÓ

Már el is határoztam. A következő tanulmány a megfejtés lesz, mit is jelentesz, miért a megszállott ragaszkodás, nem hozzád, hanem ahhoz, aki merészel ellentmondani, mert itt van az egésznek a nyitja, ez kényszerít és tartja fogva az akaratot, hogy hiúságomnak rabja legyek.

Azt gondolom, mindenki úgy táncol, ahogy azt én akarom. Még te is. A legtöbben, igaz, nem elég érdekesek ahhoz, hogy elhúzzam nekik a talp alá valót. De ez? A lázadás maga. Az ellenszegülés, amelyről most csak egyetlen észrevétel:

Istenemre, engem nem érdekel!

SZÓRAKOZTATÓIPAR

Istenem! Mennyi mindent adhatnék neked, hogy jól érezd magad!

Először is, hogy nem írok többé sem ide, sem máshova, sem egyáltalán.

Ne hidd, hogy játszottam veled. Tisztában vagyok a képességeimmel, nem tehetség, hanem szeszély, meg aztán ész sincsen bennem, hogy írnom érdemes legyen, láttam már okosabb, komolyabb, súlyosabb életet.

Az egészben csak az a vicces, hogy nem tudom abbahagyni. Mint aki elhatározta, hogy halálra bohóckodja magát a kínpadon, próbálom szórakoztatni magam, megpróbálom agyonütni az időt, mondván,  előbb-utóbb ez is véget ér.

Egyébként szeretem Mercutiót. Szeretem, ha a lélek akkor is nevet, ha már végképp nem marad más, csak veszteség.

BUTASÁG

Na, te aztán jól itt hagytál. Még írni sincs kedvem amióta tudom, hogy nincs kettőnkben semmi, ami akár csak hasonlítana egymáshoz.

Pedig volt szeretőm. Azt mondta, annyira egyformák vagyunk, hogy már a lélegzetünk is megegyezik. Aztán pár hónappal később meg azt, hogy az azonosság csak látszat és valójában semmi közös nincs bennünk.

Nem értem. Miért nem értette, amikor vége lett?

ABALIGETI LAKOMA

A hócipőm is tele van azzal a sok rezignált negyvenessel, na jó, akad köztük ötvenes is, aki egybeolvad egy-egy nyúzott Sirály vagy Ványa bácsi maszkjával és azon siránkozik, amúgy egészen szellemesen, hogy ő milyen elképesztően művelt, milyen elképesztően kivételes vendége ennek az abaligeti lakomának.

Hallom, összejövetelt tartanak. Szombatonként szeánszot rendeznek, idézik Platónt, ambróziát isznak, összeszednek néhány harisnyát, kéket és lilát, mindezt válogatott nosztalgia és eget verő szabadelvűség fényében, mirhával, itt-ott alternatív zenei lázadással, szenvedélytelenül és tiszta elmével, ahogyan illik, de leaglábbis haszon- és érdek-mérlegeléssel, mert megégtek már, meg aztán megérdemlik, ők aztán rászolgáltak arra, hogy tálcán kínálják nekik azt a bizonyos gond nélkül valót.

"Képzeld, megtaláltam! Végre szerelmes vagyok!"

Így ír az én lángoló keblű ismerősöm, én pedig csodálkozom, mert meg sem fordul abban a kristályra gyalult okos fejében, hogy nem szerelemről, hanem arról a nagyon is emberiről, arról a kézzelfoghatóról volna szó.

ÖRÖK SZERELMEK

Nincs semmi, ami fontosabb volna annál, hogy álmodni merjünk .

Próbálnám meg leírni, hogy kell lennie valami egészen hihetetlen, egészen meseszerű dolognak, nevezhetjük szerelemnek, lelki teljességnek, és aki azt mondja, érd be a középszerűvel, hazudik neked, máris a torkomnak esnél.

Pedig nézd meg magad. Ő vajon beéri veled? Nem keres magának kibúvót és pótlékot ott, ahol megteheti, hogy elviselni tudja, hogy "csak" te jutottál neki?

Akkor miről beszélsz? Hogy feküdj le az első jött-menttel mindössze azért, mert azt mondod, nincs tökéletes?

Talán valóban nincs.

Ami engem illet, még ötven évem és hetvenhét életem van, hogy megtaláljalak.

A HOLD

Megszoktam már, hogy így élünk, távol-idegenül.

Hazudhatnám, hogy boldog vagyok, egyébként valóban az vagyok, életem kilencven százaléka nem csak rendezett, de éppen olyan, amilyennek megálmodtam.

A napokban azt mondta egy barátom, őrült vagyok. A fenébe is! Igaz!

Egyetlen estém van arra, hogy szeretőt tartsak, a többi a családomé, a nappalok és az éjszakák a tanítványoké.

Nem érted, miért tanítok? Egyszerű.

Védett világ, ahol semmilyen érdek nem fűződik ahhoz, hogy többnek vagy jobbnak látszódjunk annál, ami vagyunk, beszélgetünk, aztán ki-ki megy a dolgára, másnap kíváncsian szaladunk egymás felé, vajon megváltotta-e valamelyikünk a világot, amelyiket egyikünk sem ismer - óvoda öreg gyerekeknek.

Nincs pénz. A hatalom elfelejti, hogy közbeavatkozzon. Megszűnik félelem, elmúlik agresszió, maradunk kölykök, akiket nem engednek ki a nagybetűs életbe, őket még, engem már nem, nehogy eszébe juttassuk a Nagy Ismeretlennek, hogy lehetne másképp, lehetne, ha nem is jobban, de kedvesebben.

Csak az az utolsó tized. Az az egy darab este, amikor nincs kedvem írni, nincs kedvem Hamvas Bélát bújni, hogy látomásaim legyenek mire órára indulok, nincs óra, aznap sabesz, aztán vasárnap, hétfő, hétfő pedig nincs, szerintem a szombattal megszűnik az idő, na, ilyenkor hiányzik a szó, nem az ölelés, az ölelés ilyenkor nem kell, csak ugyanaz a minden cél- és haszon nélküli szeretet, amit egyébként minden percemben megkapok.

És akkor jön Isten.

Mert egyedül mi mással hozakodhatna elő a szegényember, mint éppen a Magasságossal?

Csak hát nekem azt nem szabad.

Én voltam hívő, hitetlen, buddhista, muszlim, zsidó, még a keresztény hittanban is eredményeket értem el, amikor beköszöntött a krach, amikor utolértem apámat, és most kétségekben néz rám és könyörög: "Taníts meg hinni!"

Na, édesapám, most már kérhetsz! Elveszítettem azt is, ami volt.

Úgy állok oda a bírák elé, hogy mentségem sem maradt, mert mindent megkaptam, a boldogságot is, aztán mégsem tudok hinni.

Persze előhozakodhatsz az erény és a nemeslelkűség példázataival, meg hogy a szíve mélyén mindenki hívő.

Na ja! Annyira hívő , hogy felfordulok a magánytól vagy rózsafűzérezni is elmehetek, ott is lepottyan némi alamizsna, ha más nem, egy megjátszott mosoly.

Popper azt mondja, aki nem sír, amikor fájdalmat érez, aki nem ugrik ki a bőréből, amikor örül, az azért nem biztos, hogy szerencsés. Márpedig a hívők egy része mint ha karót nyelt volna. Száraz, nincs benne fűszer. A másik fele akkor is vigyorog, amikor a gyermeke haldoklik.

Értem én, hogy a fájdalom, meg hogy jobb annak a kis ártatlannak odaát.

Naná, hogy jobb! A fenébe is! Hát nem természetesebb a lázadás?

Ezért nem lettem buddhista. Mert az ember számomra természeti lény. Ha tetszik, állat. Én pedig még nem láttam állatot, aki fájdalmában a kezemet nyaldosta volna, még a macskám is megmar, ha a kínlódását azzal tetézem, hogy dorombolásra akarom kényszeríteni. 

Nem jó ez így. És ott egye meg a fene, hiszen tisztellek, nagyra tartom, hogy te olyan visszafogott vagy  meg hálás meg minden, de bennem ez nincs meg. És ha van egyáltalán Teremtő, neki kell ezt a leginkább tudnia. Hogy úgy lökött ide, hogy még benne se tudjak megnyugodni.

Hol is tartottam? Hogy ha már nincs Isten, jó volna péntek estére találni valami hazudozót, hogy azt higgyem, minden rendben van?

De nincs. Sütök azért néhány melegszendvicset, bebújok az ágyba és alszom.

Nyugi, nem depresszió. Egyszerűen csak három órákat alszom és ha amúgy sincs senki, akivel teljes nyíltsággal megoszthatnám az álmatlanságomat, akkor már inkább álmodom.

Reggelre még talán a hold is kisüt.

GYERMEKEIMNEK, SZERELMEIMNEK

Nem tudom, ki vagy, nem láttalak soha, nem vágyom rá, hogy megismerjelek.

Te vagy mindenem.

Ha elveszítenélek, mi marad az álmokon túl?

elp - watching over you >>>

FEMINIZMUS ÉS IGAZGYÖNGY

Így már könnyebb. Mint ha kő esett volna le a szívemről, már nem akarok beszélni róla, már szívesebben fecsegek köznapi, megszokott dolgokról, mondjuk arról, hogy mi, nők, imádunk tetszeni.

Gyakran eszembe jut, hogy a szépség voltaképpen csalás. A nő ajándéka a férfinak, hogy ajkára mosolyt csaljon, és csalás valóban. Mert hazugság minden mozdulat. A smink, a szemceruza, még a karkötő is hamis, üvegből fűzött gyöngy, mégis ajándék, a legszebb, a legszentebb, mert elhitetjük, ha csak egy percre is, hogy mindez érted, neked születik, hogy mindez igaz.

Ne hidd, hogy nem ismerjük, miként múlnak az évek. Vagy nem látjuk, amint a királyi trónuson egy töpörödött gyermek szorítja kétségbe esve az országalmát. Ne hidd, hogy ártatlanabbak vagy szentimentálisabbak volnánk a férfinál.

Mindössze nőiségünkből következik, hogy ajándékozunk, és ha meggondolom, e balga bölcsesség a legnagyobb, a legtitokzatosabb varázs, amely csak létezik.

Egykor, amikor még óriások népesítették be a hegycsúcsokat, ezt a hatalmat boldogságnak nevezték az emberek. Ma már elfelejtették, és helyette feminizmusról, meg mindenféle badarságokról hallani.

A CSALOGÁNY

Néhány éve meghalt egy férfi. Ezt nem mondtam. Nem tudtam mit kezdeni a ténnyel, sem megnevezni, sem szavakba önteni.

Oscar Wilde ír egy meséjében egy csalogányról, akit az ifjú és művelt diák üresfejű énekesnek gondol, aztán a madár meghal, az életével fizet egy rózsáért, amit a fiú az igaz szerelmének szán, és minden megy tovább, ahogy a mesékben szokott.

Most is ez történt.

Egyikünk meghalt, még nem tudom biztosan, hogyan és miért, és ezt nem jó kimondanom.

LAKOMA

Na jó, legyen valami egyszerű.

Ahogy a napokban újrafestettem a hajam, ha már játék, miért ne legyen színpompás, eszembe jutottál, gondoltam, milyen kár, hogy nem látsz, pont amikor szép vagyok, bezzeg amikor kikészülök, először lépek ki az utcára, először ízlelem a teát és a szőlőt, először nem érzem a pálma és az olajfák illatát, akkor bezzeg látsz, nagyon is közelről, nagyon is Árgus módjára.

Ágrólszakadt kicsi tündéred vagyok.

Annak is kövér, esőcsepp alakú emlék.

PARMENIDÉSZ PARAFRÁZIS

Azt hitted megváltozom? Hogy a világegyetem nem egy és mozdulatlan?

De hiszen tudtad jól, egyetlen út-szó marad még, hogy van.

Ezen pedig igen sok a jegy.

Mert az egyik tulajdonsága a létezőnek, hogy semmi nem változik, hogy örök és rendíthetetlen a kozmikus épület, a szférák zenéje, az emberi vágyak és ez a szív, ez a megbolydult történelem.

Eljátszhatunk persze a gondolattal, mi volna, ha elhinnénk, hogy a reflexió, a képzelet vagy a tapasztalás bármiképpen is hozzájárul ahhoz, amit megértésnek vagy bölcsességnek nevezünk, csakhogy a bölcsesség nem létezik másképp, csak ha egy.

Minden más balgaság.

Minden más ármány, színeváltozás.

Amúgy nem értem.

Mi jó fakad neked abból, ha azt mondom, többé nem vagyok?