ABALIGETI LAKOMA

A hócipőm is tele van azzal a sok rezignált negyvenessel, na jó, akad köztük ötvenes is, aki egybeolvad egy-egy nyúzott Sirály vagy Ványa bácsi maszkjával és azon siránkozik, amúgy egészen szellemesen, hogy ő milyen elképesztően művelt, milyen elképesztően kivételes vendége ennek az abaligeti lakomának.

Hallom, összejövetelt tartanak. Szombatonként szeánszot rendeznek, idézik Platónt, ambróziát isznak, összeszednek néhány harisnyát, kéket és lilát, mindezt válogatott nosztalgia és eget verő szabadelvűség fényében, mirhával, itt-ott alternatív zenei lázadással, szenvedélytelenül és tiszta elmével, ahogyan illik, de leaglábbis haszon- és érdek-mérlegeléssel, mert megégtek már, meg aztán megérdemlik, ők aztán rászolgáltak arra, hogy tálcán kínálják nekik azt a bizonyos gond nélkül valót.

"Képzeld, megtaláltam! Végre szerelmes vagyok!"

Így ír az én lángoló keblű ismerősöm, én pedig csodálkozom, mert meg sem fordul abban a kristályra gyalult okos fejében, hogy nem szerelemről, hanem arról a nagyon is emberiről, arról a kézzelfoghatóról volna szó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.