A HOLD

Megszoktam már, hogy így élünk, távol-idegenül.

Hazudhatnám, hogy boldog vagyok, egyébként valóban az vagyok, életem kilencven százaléka nem csak rendezett, de éppen olyan, amilyennek megálmodtam.

A napokban azt mondta egy barátom, őrült vagyok. A fenébe is! Igaz!

Egyetlen estém van arra, hogy szeretőt tartsak, a többi a családomé, a nappalok és az éjszakák a tanítványoké.

Nem érted, miért tanítok? Egyszerű.

Védett világ, ahol semmilyen érdek nem fűződik ahhoz, hogy többnek vagy jobbnak látszódjunk annál, ami vagyunk, beszélgetünk, aztán ki-ki megy a dolgára, másnap kíváncsian szaladunk egymás felé, vajon megváltotta-e valamelyikünk a világot, amelyiket egyikünk sem ismer - óvoda öreg gyerekeknek.

Nincs pénz. A hatalom elfelejti, hogy közbeavatkozzon. Megszűnik félelem, elmúlik agresszió, maradunk kölykök, akiket nem engednek ki a nagybetűs életbe, őket még, engem már nem, nehogy eszébe juttassuk a Nagy Ismeretlennek, hogy lehetne másképp, lehetne, ha nem is jobban, de kedvesebben.

Csak az az utolsó tized. Az az egy darab este, amikor nincs kedvem írni, nincs kedvem Hamvas Bélát bújni, hogy látomásaim legyenek mire órára indulok, nincs óra, aznap sabesz, aztán vasárnap, hétfő, hétfő pedig nincs, szerintem a szombattal megszűnik az idő, na, ilyenkor hiányzik a szó, nem az ölelés, az ölelés ilyenkor nem kell, csak ugyanaz a minden cél- és haszon nélküli szeretet, amit egyébként minden percemben megkapok.

És akkor jön Isten.

Mert egyedül mi mással hozakodhatna elő a szegényember, mint éppen a Magasságossal?

Csak hát nekem azt nem szabad.

Én voltam hívő, hitetlen, buddhista, muszlim, zsidó, még a keresztény hittanban is eredményeket értem el, amikor beköszöntött a krach, amikor utolértem apámat, és most kétségekben néz rám és könyörög: "Taníts meg hinni!"

Na, édesapám, most már kérhetsz! Elveszítettem azt is, ami volt.

Úgy állok oda a bírák elé, hogy mentségem sem maradt, mert mindent megkaptam, a boldogságot is, aztán mégsem tudok hinni.

Persze előhozakodhatsz az erény és a nemeslelkűség példázataival, meg hogy a szíve mélyén mindenki hívő.

Na ja! Annyira hívő , hogy felfordulok a magánytól vagy rózsafűzérezni is elmehetek, ott is lepottyan némi alamizsna, ha más nem, egy megjátszott mosoly.

Popper azt mondja, aki nem sír, amikor fájdalmat érez, aki nem ugrik ki a bőréből, amikor örül, az azért nem biztos, hogy szerencsés. Márpedig a hívők egy része mint ha karót nyelt volna. Száraz, nincs benne fűszer. A másik fele akkor is vigyorog, amikor a gyermeke haldoklik.

Értem én, hogy a fájdalom, meg hogy jobb annak a kis ártatlannak odaát.

Naná, hogy jobb! A fenébe is! Hát nem természetesebb a lázadás?

Ezért nem lettem buddhista. Mert az ember számomra természeti lény. Ha tetszik, állat. Én pedig még nem láttam állatot, aki fájdalmában a kezemet nyaldosta volna, még a macskám is megmar, ha a kínlódását azzal tetézem, hogy dorombolásra akarom kényszeríteni. 

Nem jó ez így. És ott egye meg a fene, hiszen tisztellek, nagyra tartom, hogy te olyan visszafogott vagy  meg hálás meg minden, de bennem ez nincs meg. És ha van egyáltalán Teremtő, neki kell ezt a leginkább tudnia. Hogy úgy lökött ide, hogy még benne se tudjak megnyugodni.

Hol is tartottam? Hogy ha már nincs Isten, jó volna péntek estére találni valami hazudozót, hogy azt higgyem, minden rendben van?

De nincs. Sütök azért néhány melegszendvicset, bebújok az ágyba és alszom.

Nyugi, nem depresszió. Egyszerűen csak három órákat alszom és ha amúgy sincs senki, akivel teljes nyíltsággal megoszthatnám az álmatlanságomat, akkor már inkább álmodom.

Reggelre még talán a hold is kisüt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.