AMAGERBRÓN

Tulajdonképpen nem számít. Bizonyára stádiumai vannak a veszteségnek, nem tudom. Ahogyan azt sem tudom, hanyadik stációnál tartok. Szerencsére érdektelen.

A rózsaszín árnyaknak befellegzett. Nincs más, csak a kopaszodó fej, okos, jóval több matematikai inspirációval, mint képzelettel, figyelemre méltó elemzőkészség és kemény munkával megszerzett műveltség, miért jut eszembe a heroin, nem tudom, mindehhez az az istenadta tehetség, amely fellelhető számtalan barátomban is, na meg a tény, hogy nem születtem ápolónak sem itt, sem Amagerbrón.

Nem tudom imádni. Nem tudok úgy nézni rá, mint csodabogárra. Eddig is csak az tartott vissza, hogy az a bizonyos szláv örökség egészen másképpen dekódolta a gesztusokat, mint a Kárpát_Medencében oly elterjedt kelet-közép európai virtus.

Csakhogy hiába jelent a nap a magyar szókincsben lángoló golyót. Londonban mindez nem több mint álom, könnyű szieszta egy őszi délután.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.