A TÓTH MÁRIA

mese

Regőczy unatkozott. Fontolóra vette, vajon mostani pozíciójában illő-e még, ha unaloműzés céljából társkeresésre adja a fejét, ahelyett, hogy szokásához híven újságíró gyakornokok és nónéjm együttesek kóristalányaival szórakozna, azonban egyhamar belátta, nincs más választása.

A társasági élet megkopott. A pszichológusok palira vették. Egyre gyakoribb vendégként zörgetett ajtaján a hervadás és a negyvenes évek, a frivol felkínálkozás, a megereszkedett női báj, a vigasz nélküli kéj, a sóvárgás. A múlt idők rózsái megfakultak, az ifjú generáció a fiára harapott.

Befutott író, nem vitás. És hát nincs is abban semmi rendellenes, ha rá, a publicisztika egykori büszkeségére, egykori szépségek csókjai özönlenek mind kevésbé szívderítő áradatban.

De itt, ebben az új és korántsem ellentmondásmentes közegben, ahol a bujaságukban önmagából kivetkőzött férfiak otromba kliséi mellett az ő szolid, szelíd, már-már félénken elejtett nem-is-tudom-mit-keresek jeligéje, a kisfiús szégyenlősség, a jól megfontolt számítás és itt-ott felvillantott írói múlt megannyi magányos női szív vergődésébe szövődve mennydörgésszerű igenként remegtette meg az éjszakát, a levelek záporoztak, mint a könnyek, a női combok Szezámként tárultak, mint trópusi virág, és Regőczy úgy válogatott immár Lőrinc napja után is az érett felhozatalból, mint fényűző uralkodó, ha kincsestárában gyönyörködik.

A csömör elkerülte. Egyre kacifántosabb, egyre bizarrabb különcségekre ragadtatta magát, míg végül ágyában nem nőket, nem embereket látott, de kellékeket, és hogy ideológiában ne maradjon szegény, magáévá tette Csernus sekélyes gondolatát, miszerint nyulak és rongy, aki betéved hozzá, minden nőalak.

A nyulat megdugni kell. A rongy a lábtörlés tárgya. Ez volt krédója és Pilátusa az egykori tollforgatónak, és így volt ez akkor is, amikor belébotlott a lány.

Mari szakácsnő volt. Huszonöt éve a Juniornál, két évet tanítőképzőbe járt, de mert a férje nem örült a tanulmányoknak, titokban olvasott és titokban írt.

Az évek múltak. Egy nap, a negyvenen is túl, arra ébredt, hogy egyedül maradt a három gyerekkel. Eleinte sírt, aztán elhatározta, társat talál.

A sors iróniája, hogy éppen ahhoz a szolgálathoz fordult, ahol Regőczy űzte nem éppen szokványos játékait.

Néhány szenvedélyes üzenet, világokat ígérő félszavak és Mari pont úgy, mint elő- és utófutárai, Regőczy karjába borulva aléltan, istenhívőként számolta a csillagokat.

Aztán feleszmélt.

Regőczy nem volt képes magyarázatát adni annak, miért bonyolódott viszonyba a szürke nőszeméllyel, akiben nem volt kacérság, nem volt rafinéria, nem viselt harisnyatartót és nem volt benne más, csak  zavarodottság, amint a feltétlen odaadás helyére beköltözött a felismerés, hogy Regőczy a nevét sem tudja, hogy a harmadik éjszaka után azért dobta őt az utcára, mert nem volt számára más, csak az a bizonyos rongy.

Azon az éjszakán Mari megállt, bement az éjjel-nappal boltba, rendelt egy kávét, hajnalig halogatta az időt - töprengett. Az ő gyerekei nem tudhatják meg, hogy az anyjukat kidobták éjnek évadján, mint egy kurvát.

Dél is elmúlt mire befordult a sarkon. Mosolyogva, boldogan nyitott a konyhába. A kérdésre, milyen a pasas, elnevette magát: "Ne tudjátok meg! Kész bolond! De istenit vacsoráztam és megúsztam egy elhamarkodott viszonyt."

Néhány évvel később különös hírre ébredt a város:

"Tóth Mária 48 éves konyhai dolgozó hatalmas elefántormányt és egy égig érő paszulyt rajzolt Regőczy Péter főszerkesztő ajtajára. A garázdaságot követően az elkövető önként jelentkezett a rendőrőrsön, azonban tettét nem indokolta. Bevallása szerint nem ismerte a férfit, az áldozattal azelőtt nem találkozott."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.