HOGYAN KOVÁCSOLJUNK ERÉNYT A SZÖRNYETEGBŐL

Na, nekem ez nagyon megy. Én ugyanis teljesen alkalmatlan vagyok mindennemű együttélésre.

Nem boldogulok a szomszédok között, csetlek-botlok a hivatalban, ha valakivel közelebb sodor egymáshoz a sors, pokollá teszem az életét - egy szó mint száz, csődtömeg.

Ilyenkor persze jönnek a jótét lelkek, vigasztalnak, elmondják, hogy annyival azért nem lehetek rosszabb az átlagnál, hogy ilyen szörnyűségekkel vádoljam önmagam, én meg herótot kapok az öntömjénezéstől - hát hogy a fenébe!

Beállíthatjuk úgy is, hogy mindenki hülye, csak én nem. Ahogy az M7-esen, amikor a rádió bemondja, hogy "Vezessenek óvatosan! Egy őrült száguld a forgalommal szemben!"

Már csak annyit kell hozzátennem: "Egy? Mind!", és azzal meg is oldottuk volna ezt az én élhetetlenségi dilemmámat, csakhogy: "Uram! Uram! A kurva életbe! Ne tessék engem hülyének nézni, ne tessék nekem hazudozni, ócska klisékkel kitapétázni a lelkemet, nem vagyok én sztereotípia, hogy egyismeretlenes egyenletté redukáljanak!"

Ez van. Ahogy a régi sláger mondaná, ezt kell szeretnem. Mert hogy rajtam kívül nem sokan tartanak ki önmagam mellett, az hétszentség. És hogy a többi mi a fenének játssza meg magát, azt nem tudom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.