HOSSZÚ, KIMERÍTŐ ÁLOM

Különös kirándulásra szántam el magam. Mindössze egy óra séta a dermesztő hidegben a decemberi fagynál is ridegebb múltba, ugyanazon az utcán, ahol egykor jártam, egészen a házig, aztán el, minél távolabb, haza.

Őrült izgalmas volt. Délelőtt írtam pár sort, csupa semmitmondó jókívánság, hozzá egy cd-t a kedvenc filmjeivel, gondoltam, beugrom, nincs bennem harag, aztán, ahogy egyik utcasarok a másikat követte, gyalog mentem, szédülni kezdtem, egész testemben elfogott az a megnevezhetetlen remegés, amit utoljára azon a délutánon éreztem, amikor feladtam mindent, hirtelen elfogyott a lélegzet, a szó, mindegyre ugyanazt a hangot hallottam, hogy ez képtelenség, nincs nekem már mit keresnem, mondanom, egyébként is, én őt úgysem érteném, vagy ha mégis, úgy ő nem értené, miért, ijedtemben a kaput sem találtam, csak pár háztömbbel arrébb eszméltem, ez nem az a beugró, én a tizenhetes számot kerestem, és akkor a sorsomra hagytam önmagam.

Már azt is jelnek véltem, hogy visszafordulnom kellett ahhoz, hogy megtaláljam. Így döntöttem anélkül, hogy döntenem kellett volna.

Folytattam az utat hazafelé, gyönyörködvén a havas éjszakában, hálát adván a Jóistennek, amiért megszabadított az öncsalástól, amiért magam is belátom végre, hogy így volt és így van ez rendjén, káprázat volt, maradjon is csak képzelet, a valóságban ennek semmi, de semmi teteje.

És a legbámulatosabb, hogy azóta megnyugodtam. Mint aki hosszú, kimerítő álomból ébred.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.