FÉNYKÉPEK

Na persze. Őrült jól írok. És persze. A leghitelesebben a semmiről. De hát mi másról írnék?

Mondhatnák, ott a rét, a szerelem, az első csók, a küzdelem, amelyért Önök oly fennkölten áldozzák ezt az életet, de engem az nem érdekel. Önök már megint a hazugságaikkal traktálnak engem.

Vagy mondják meg nekem, mégis hol van az az Önök első nagy szerelme? Vagy hol az ígéretek és az örök sóhajok? Vagy Önök szerint a véletlen műve, hogy idegen árnyak ontják magukból a gyermek-sarjakat, mint áradáskor a föld a maghozó füvet? Hogy idegen ölelésbe fojtva bánatuk, elfelejtik azt az egyetlen rózsát, Uraim?

Nem számít semmi. Hogy ki hogyan ír, hogy ki hogyan beszéli el a történetet, mindez közömbös. A történet ugyanis szemérmetlenül banális.

Nincs semmi, ami igazzá tehetné azt a kislányt, aki anyám ágyába bújva daccal és gyűlölettel követelte egykor, hogy szeressenek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.