MEGSZÓLÍTÁS

A megszólítás csak egyféle lehet: emberek találkozása színről színre. A többi marhaság, gyermekded komédia, jómodor, illem, vágyak vagy érdekek. Amikor megszólításról beszélek, az a találkozás a másik személlyel, nem felszín, nem külsőség, hanem odafordulás. És hogy mi volna a cél? Maga az odafordulás, a megszólítás, a találkozás.

Az ismereteinkről csak annyit, hogy megcsalnak. Legalábbis így gondolom.

Azt hiszem, tudom, mit beszélek, mit teszek, néha még azt is felismerni vélem, mi helyes és mi helytelen. Így érzem, vélekedem, olykor bizonyosságként vallom. De hogy tévedek-e vagy sem, azt egyedül ennek az életútnak a legvégén tudhatom, ha egyáltalán bármiféle tudás birtokába juthat a véges emberi lény.

És mégis. A tévedés terhe mellett, fenntartva a jogot arra, hogy mindent elszúrok, muszáj sarkköveket elhelyeznem univerzumomban, ezek lényem moralitásának alappillérei, amelyeknek megbízhatósága felől a legkisebb kétely sem merül fel bennem.

Vagy, ha már a bizonyosságra terelődött a szó, a bizonyosság alapja kétségkívül a hit és távolról sem a mi igencsak gyarló belátásunkra alapozott ál-tudás. Ez volna az az archimédeszi pont, amelyről ugyan miféle mefontolásból is gondolják, hogy csak életutunk késői szakaszában válik kívánatossá?

Kezdetben, ami engem illet, ott volt anyám és apám. Aztán a testvéreim. Aztán a barátok és a tanítók. Utána a könyvek és az értelem. A szerelem és a gyermekeim. Aztán a hit, az eltérő hitek, és amikor végképp beláttam valamennyi korábban biztosnak vélt támaszom törékeny és esendő múlandóságát, akkor érkeztem el Dantéhoz: "Az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam..."

Akkor persze saját szakállamra választottam ki az újabb végsőnek vélt bizonyosságot, hogy reménykedhessek, választásom nem puszta tévedés.

Szó nincs arról, hogy a bizonyosság csak ekkor jelenne meg az életünkben. A nóvum mindössze annyi, hogy ettől kezdve az archimédeszi pont akaratlagos kijelölése határozza meg a hétköznapokat.

A hétköznapokra vonatkozóan azt mondják, ez az élet, a változás, a nyüzsgés, a forgatag.

Nekem Hamvas Béla jut eszembe. Hogy talán azért ordíttatjuk olyan fékeveszetten a rádiót, tekerjük maximumra a tévét, dübörögtetjük fülsiketítően a gépeket, hogy véletlenül se maradjunk együtt önmagunkkal és a másik személlyel.

Nem, szó nincs arról, hogy az érett kor a változás kizárását, a mozdulatlanságot jelentené. Még akkor sem, ha az a forgatag, amit életnek szokás nevezni, csalásnak, ócska lányregénynek tűnik fel nekem, amellyel kiválóan lehet eltékozoltatni emberekkel azt az oly buzgón emlegetett életet, megtanítani őket arra, hogyan nyüzsögjenek, forogjanak, mozogjanak, éljenek anélkül, hogy valaha éltek volna, valaha a másik embert megpillantanák.

Nem kell nekem szilárd pont, amelyből kimozdítanám sarkaiból a világot, senkitől. Ma is, mint életem során mindvégig amióta magamról tudok, volt és van. Sziklaszilárd elvek - Kéfánál erősebbek, ha mégoly tévedésre alapozom is az életem.

Gondolod, a halandó képes viszonyítás és prioritások nélkül tájékozódni ebben az egyetemben?

És ugyan miért szakítanám szét az ellentéteket? Miért ne volna kedvemre való, hogy a mozgás alapja a mozdulatlan, a változás a változatlanság áldásos terhe mellett az, ami? A bizonyosság és a megbízhatatlanság is így fonódik egybe. Ahogyan a véges és a megszólított vagy talán megszólíthatatlan végtelen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.