NEM ÉPPEN SZÜLETÉSNAPOMRA

Van úgy, hogy szinte kihívásnak érzem, hogy írjak neked. Pedig elhiheted, én aztán egészen biztosan becsapnálak.

Persze, ha nem szeretnél, akkor egészen más volna. Akkor biztosan írnék. Talán még könyörögni is hajlandó volnék, talán, de ebben nem vagyok biztos, mostanában untatnak az efféle játszmák.

Szóval ne szeress engem. A legfőképpen azok ne szeressenek, akiknek valaha is ígértem szeretetet. Mert ha félretesszük a megszokott formulát, tulajdonképpen nem hiszek a szeretetben.

Van a kötelesség. Az van. Vannak a gyerekeink, a munkánk, a függőségeink. Aztán belép még valami, hogy választjuk ezt a függőséget, és attól kezdve a rabság kizárólag a saját felelősségünk alá tartozik.

Én persze bármikor megtehetném, hogy beállítok ide valamiféle csudacsávóval, mondván: "Na, gyerekek, apa már nem kell nektek, felnőttetek, anyátoknak szeretőhiánya támadt, egyszóval csukjátok be az ajtótokat meg a fületeket, én most, így mondják, szerelmes vagyok," de ez már lejárt lemez! Annyira satnya táplálék az érzékeknek, hogy már nem szórakoztat, csak émelyít.

Vagy hogy gondoltad? Barátság? Emberbaráti érzés?

Mégis miért szeresselek? Hogy leéltél nélkülem ötven évet és most nyomorultul magányos vagy? Hogy játszótársra, társalkodónőre vágysz, mert képtelen vagy beérni önmagaddal?

Ne ámítsd magad. Te vagy az egyetlen, aki magad-magadat megért.

És mert nincs már sok hátra, engedd, hogy a fennmaradót én is az egyetlen lénnyel töltsem, aki még velem marad, az pedig nem más, mint jómagam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.