ALKALOMHOZ ILLŐ TÁRSASÁG

Aztán meg az, hogy átutazók volnánk, meg van még találkozás. Meg ott van a szeretet, meg a negédes, émelyítő hazugság, amivel addig bódítják a tudatmámorban fetrengő nemzetet, amíg már késő eszmélni, nem marad idő, csak átélni, élvezni ami még megmarad - az agóniát.

Biztosan. Vagy nem. Vagy arra szolgál, hogy sajnáljuk, sajnáltassuk magunk.

Nem utazunk mi sehova. Nem indulunk a múltból a jövőbe, sem Kukutyinból Bivalybasznádra - porszemek vagyunk. Nemlétezők, akik istennek képzelik magukat és azt akarják, hogy az istenek is olyanná legyenek, mint ők, igazítsák tetteiket és erényeiket ahhoz, ami a földi féreg szemében jó - ennyi az ember.

És persze mérhetetlenül magányos. Vannak percek, amikor beleüvölti az éjszakába: "Halljatok meg!", de ne mondd, hogy hallod őt. Egy eszelőst hallasz és rémülten visszatántorodsz, és mentőt hívsz vagy segítséget kérsz ahelyett, hogy értelmeznéd a hangokat.

Én azonban együtt élek magammal. A legmegbízhatóbb társ, akit csak magamnak teremthetek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.