MESÉKRŐL

Sokáig törtem a fejem, vajon öngyógyítás-e, ha írok. Nem tudom. Leginkább túlélés és kényszer. És persze menekülés egy világba, ahol nem érhet utol senki, aki abban a másik, igazi világban annyira bátor, annyira erős, aki bárkit - engem aztán egy perc alatt - legyőz.

Itt még bántani is másképp szokás. A legszörnyűbb, amit eddig a fejemhez vágtak, hogy szemérmetlen és embergyűlölő vagyok.

Na ja! Exhibicionizmus az kellett, hogy szoruljon belém, ha egyáltalán megszólalok. És hát igen, a gyűlöletben is van igazság. Ha nem szeretnék, nem fájna, nem is gyűlölnék annyira.

Mese? Nem tudom, alkalmas vagyok-e meseírásra. Mesélni imádok. Órán, szünetben, utcán, néha még magamat is álomba mesélem, de amikor írni kezdek, mint ha nem én lennék ura annak, ami a papírra kerül.

Meg aztán mesélni csak valakinek lehet. Látnom kell, legalább képzeletben azt az egyetlen embert, férfit vagy nőt vagy gyermeket, akinek mesélek. Látnom kell az arcát, éreznem a szuszogását,mert akkor - minden szó érte van. Ha fél, szelídebb árnyalatokkal kell megrajzolni a viharokat, ha álmos, halkabbra kell fogni a mesét.

Ha jól emlékszem, eddig egyetlen embernek írtam mesét. Nem sikerült különösebben jól, szerelmes voltam, szentimentális volt és persze happy end lett a vége, azóta nem próbálkozom.

Ki tudja? A kedvedért még ez sem kizárt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.