A KOMPONISTA

A cél, az egység és a lét illúziójáról beszél a szerző.

De mi van, ha marad a lét, a szeretet és az értelem? Ha e három kategóriába vetett hitünknek eredünk nyomába és találjuk magunkat az unalom küszöbén? Ha az értelem a szeretetbe kapaszkodik, a szeretet a létre mutogat, a lét pedig sötéten mered a semmibe, lepereg róla minden szubjektivitás, még afelől is bizonytalanságban hagy, vajon vagyunk-e egyáltalán?

E percben a szó megnémul. Helyét a csend, a rettegés foglalja el. Az egyetlen bizonyosság, amely mindent felülmúló erővel veszi birtokába a rettegőt, hogy többé nem képes önmeghatározásra, belemerül a feneketlen mélységbe és úgy hiszi, örökre ottmarad.

Hosszú órákon, csillagéveken át időzik árnyékok között. Gyászolja létezésének meghitt, elveszett pilléreit. Előbb az erkölcsben keres menekülést, majd a megszokásban, majd nem lelvén más kapaszkodót, felébred és a napba néz.

Ugyanúgy folytatja életét, mint azelőtt. Batyuját vállára veti, köszön, mindez azonban többé nem az alamizsnáért könyörgő éneke - egyedül marad.

Táncos, énekes, törékeny komponistája a végtelennek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.