NÉZEGETEM A LÁBAIMAT

Nézegetem a lábaimat, vajon mit szólna hozzájuk egy igazi műértő.

Fiatalon igen gömbölyded voltam, ez a teljes hormonális érés végéig, nagyjából tizenhét-tizennyolc éves koromig tartott, pasim egy szál se, azt hittem a világon én vagyok a legrusnyább, viszont volt egy fiú, aki minden nap átjött hozzánk, leült, nézte, ahogyan másnapra készülök, néha történeteket mesélt, én meg el nem tudtam képzelni, miért van folyton velem, ma már szerintem sejtem, neki sírtam el, kibe voltam éppen menthetetlenül szerelmes, ő meg szegény elkísért, hogy lássam, soros szívtipróm épp mással hetyeg, aztán felmosott, kicsit leporolt és hazakísért.

Rendes srác volt. Amikor azon bőgicséltem egy alkalommal, hogy ilyen kövéren még a Disznókirálynak sem kellenék, méltatlankodva azt felelte, olyan lábaim vannak, mint a korinthoszi oszlopok. És én csak ne sértegessem a görög művészetet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.