VIRTUÁLIS BARÁTKOZÁS

Szédült egy liba vagyok.Vannak ugyanis képzeletbeli barátaim, akik nem is tudják, milyen sokat jelentenek nekem. Többségüket nem vagy egyszer, ha láttam, levélben érintkezünk, jellemzően elektronikusra vesszük a kapcsolatot, mondván, minek az életet bonyolítani, így legalább azokra a kérdésekre tudunk összpontosítani, amelyekről van még mit mondanunk, és nem egymás szokásaival szórakozunk.

A dolog jól hangzik, sounds good, ahogyan ezt angolszász berkekben mondanák, csak hát távolról sem ilyen egyszerű. 

Egyik-másik virtuális ismerősöm ugyanis orvul behálózott, anélkül, hogy tudatában lenne, és a minap arra ébredtem, hogy az, aki amúgy rendkívül mértéktartó modorban és több-kevesebb rendszerességgel jelezte eddig, hogy szívesen társalog velem, HIÁNYZIK!

Na, más sem kellett a totális összeomláshoz! Mert az égben, vagyis a neten kötött barátságoknak pontosan az a lényege, hogy, elviekben, valamennyi érintett fél számára biztosított a menekülés, vagyis, ha nem ír, a kutya nem megy utána, hogy mondd, kedves, mégis hol a ménkűben szaporítottad a semmittevést, amikor én itt várlak, nem, ilyesminek nem volna szabad előfordulnia, és lám, megtörtént.

Ülök a gép előtt, mint rendesen, eleinte még napfényesek a hangulataim, többnyire tíz és tizenkettő között szokott érkezni az előző napi beszélgetésre a válasz, néha kettőkor, de később soha, és ahogy múlik az idő, üzenet sehol, egyre komorabb gondolatok kerítenek a hatalmukba, köztük olyanok, hogy na, tessék, ennyit ér az én kelekótya szószátyárságom, több méltósággal, nagyobb távolságtartással kellene mások szavára odafigyelnem, míg végül eljutok a legmélyebb depresszió partjaira, hogy fogadalmat tegyek, abbahagyom az írást, nem csinálok magamból hülyét, leszek, mint más, tisztességes anya és úrinő, hát ezen kapom magam.

És ez még hagyján. De pontosan olyan allűrök működnek bennem, mint a rossz feleségben. Csalódottság, harag, düh, szemrehányás, csupa önzés, csupa kisajátítás.

Még jó, hogy barátom, aki az estével megkerült, észhez térített. Elmondott valami történetet Heisenbergről és a kotinuitásról, ennek a felét nem értettem, de időközben visszanyertem csekély és csökevényes önbírálatra való képességemet, egyszóval magamba szálltam és megbántam bűnömet.

Maradjon szabad. És ha hiányzik, hát az sem baj. Végtére emberek vagyunk. Csak a számonkérésekről kell leszoknom, meg az önzésről, meg a berzenkedésről, hogy aki számít, annak én igenis fontos legyek, máskülönben itt, együltő helyemben szörnyethalok, a többi könnyű.

Még ha szédült is vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.