ITT MÁR A LIBÁKNAK IS LELKE VAN

Na, ettől kapok én gutát. Hogy mindent és mindenkit folyton megértünk. És most rettentő vulgáris leszek.

Egyszer előtört belőlem lelkem mimóza ornamentumú érzékenysége, nem épp a legjobb pillanatban, bátyám épp akkor veszítette el az állását, én persze, kiváló megérzésemnek hála, azonnal rázúdítottam minden bánatom, mit sem sejtve, hogy a döglődő libák gondjai aligha mérhetők egy öttagú család megélhetésének romjaihoz.

Egyszóval pityergek, siránkozom, a Béla elhagyott, az Imre azóta sem hív, a Zsolt egy marha, nem lehet így élni, addig addig, hogy végül fivérem elbődüli magát:

"Édesem, itt már a szarnak is lelke van?!"

Valahogy így érzem néha mostanában. Mint ha kiosztottuk volna a szerepeket, én majd képviselem a vádat, amúgy is nagy a pofám, te majd leszel a védőügyvéd, akkora szíved van, hogy Hencida összes Káinja menedéket talál benne, bírónak megtesszük mondjuk a lányomat, mert konszenzusra végképp képtelenek vagyunk eljutni, legalábbis ami az isteni fennhatóságot illeti.

Biztos, hogy érdemes? Nem kellene inkább az érintett felek meghallgatására alapozni, vajon szükségük van-e egyáltalán védelemre, vajon vád alá helyeztettek-e egyáltalán?

És most én magam hadd legyek Káin leánya, és kérjem az én Legkedvesebb Olvasómat, hogy értsen:

Akarja a halál Káinra kenni Ábel bűneit! De akkor minek kell őt mindenáron megvédeni?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.